Motoros túra a Balkánon

Országok, amiket érintettünk: Budapest - Szerbia – Montenegro – Albánia – Korfu – Albánia – Macedónia – Koszovó – Macedónia – Horvátország – Magyarország (Pécs) – Budapest

Megállók, ahol kicsit többet időztünk: Feketics – Zlatibor – Ulcinj – Durres – Tirana – Sarande – Butrint – Gjirokaster – Korfu - Ochrid

A kora délutáni órákban indult kis csapatunk motorral ennek a túrának. Az első állomásunk Szerbiában volt, itt gyakorlatilag az éjszakát töltöttük. Az időjárás nem kedvezett, a határtól egyfolytában esett az eső. A település neve, ahol megszálltunk Feketics volt, ez egy középbácskai falu, és a Krijava patak mentén fekszik a Szabadkát Újvidékkel összekötő E-75-ös nemzetközi út mentén, amin mi is haladtunk. A szállásadónk elég furán – s ez enyhe kifejezés – bánt velünk, de jó kedvünket nem tudta szegni, főleg néhány kupica šljivovica után. A reggeli órákban egy kiadós pihenés után folytattuk utunkat. 

A következő állomásunk a Szerbia nyugati részén fekvő Zlatibor volt. A folyamatos esőzés továbbra is nehezítette utunkat, s felérve a hegyekbe immár a hideg is zilálta a kedélyeket. Zlatibor a tengerszint felett 1000 méteren fekszik Belgrádtól 230 km-re. A motorok eresz alá helyezése és egy forró fürdő után a közelben található szórakozóhelyekkel és éttermekkel teli részt látogattuk meg. Isteni vacsorával, sörrel és pálinkával ünnepeltük megérkezésünket. Kicsit fáradtan ballagtunk a szállásunkra, majd egy kiadós alvás után folytattuk utunkat immár Montenegró irányába. Montenegró, a fekete hegyek országa – Európa egyik aprócska oázisa, egy elrejtett pici fiatal ország, amely európai viszonylatban viszonylag ritkán lakott hegyvidéki terület a Dinári-hegységben. Meredeken leereszkedő hegyek kísérik öblökkel tagolt partját az Adria mentén. Az utazásunk nagyon szép és kellemes volt, mesés tájakon át vezetett utunk. Montenegró csupán 2006-ban vált független állammá, és lépett ki a Szerbia és Montenegrói államközösségből, történelme és kultúrája azonban sokkal inkább a régmúlt időkre tekint vissza. Szerbián át végig az eső volt a társunk, de amint átléptük a határt, mintha kicserélték volna az időjárást. Meleg, ragyogó napsütés várt ránk. Az esőruhát jó mélyen el is pakoltuk a motorok dobozába.

Első állomásunk Montenegróban Ulcinjban volt. Ez a város Montenegró tengerpartjának legdélebbi városa, csupán 10 km-re fekszik az Albán határtól. Itt két éjszakát töltöttünk. Ez egy gyönyörű, romantikus városka, amely a nevét alapítójától, Kolchis-ról kapta. Nyáron Ulcinj népszerű túracélpont. A világ minden tájáról érkeznek ide pihenni és kikapcsolódni vágyók. Nagy számban vannak a visszatérő vendégek, hiszen a hosszú ideig tartó szezon és a csodálatos tengerpart megragadja a látogatót. Montenegró leghíresebb strandjai találhatók itt. két homokos partszakasszal büszkélkedhet a város, melyek közül a nagyobbik, a Velika Plaza 13 km hosszan terül el. A tenger itt nagyon csendes, apróbb hullámai mossák a partot, puha, sötétarany színű homokot hordva a partra. A kisebb strand a Mala Plaza ugyan csak pár száz méter hosszú. Ezen felül Ulcinj majdnem 33 km hosszú partszakaszát 18 öblöcske tarkítja. Ez a környezet lehetőségek tárházát biztosítja az aktív és passzív pihenésre vágyóknak. Maga Ulcinj üdülőváros jellegű, de látványosságai közé tartozik a romjaiból újjáépülő óváros és a kalózok bástyája, Sinan pasa dzsámija, az óratorony, vagy az ortodox templom olajfás kertjével. A turisták kiszolgálásáról számos étterem, kávézó, bár, disco gondoskodik, de nagy számban találhatók üzletek Ulcinj bevásárló utcájában, valamint szupermarketek is. Egyik este fent vacsoráztunk az óváros egyik hangulatos éttermében. Remek kiszolgálásban volt részünk, s isteni eledelek közül válogathattunk. A vacsorához kihagyhatatlan volt a Lozovaca (szőlőpálinka) megkóstolása. A tengerből frissen fogott hal és mindenféle csemege íncsiklandozóan hatott ránk. Másnap reggel a helyi marketben bevásároltunk, s egy nagy közös reggelivel kedveskedtünk néhányan utazó társainknak – nincs is jobb, mint egy átmulatott, másnapos éjszaka után egy kiadós reggeli elfogyasztása baráti körben, majd a parton süttetni a teli pocakunkat. Bárhová tértünk is be, a helybeliek szeretettel fogadtak minket. Mindenhol barátságos légkör veszi körül az ide érkező turistákat. Az emberek kedvessége, segítőkészsége csak még vonzóbbá teszi a helyet és arra ösztönöz, hogy újra és újra visszatérjünk. Pihenten és immár lebarnulva folytattuk utunkat.

Albánia négy országgal határos: Montenegroval, Kosovoval, Macedóniával és Görögországgal. Az albán határ eléggé közel volt, így az útlevelek kéznél kellettek hogy legyenek. Én a túra előtt úgy képzeltem el az Albán határt, hogy nagy sorállás lesz, fegyveres határőrök ellenőrzik majd le iratainkat, ezzel szemben, ami fogadott minket azonban több, mint meglepő volt: előttünk néhány autó állt, s motorral előrébb is engedtek, és az útlevél ellenőrzés is úgy zajlott, hogy összeszedték az útleveleket, levitték pecsételtetni, majd valaki visszahozta. Még csak meg se nézték normálisabban, hogy hányan vagyunk. Már a határon feltűnt, hogy bunkerek egész sorozata áll ki a földből. Ezeket még a nagy Enver Hodzsa építtette, aki Sztálin követőjének tartotta magát, s paranoiájának köszönhetően létesültek eme remekművek, számuk valahol 500 000 és 800 000 között lehet. Érdekes képet ad, ahogy ki-kibukkannak a tájból. Ha jobban belegondolunk a bunkerprogram meghálálta magát, elriasztó, s a tökéletes biztonság és bevehetetlenség mítoszát kialakító erejének köszönhetően egyetlen szomszédja sem támadta meg az országot. A hadi helyzet enyhülésével mára a bunkerek egy részét alternatív művelés alá vonták: a nagyobbak akár raktárként, ólként, vagy szimpla kukaként is felbukkannak itt-ott. Albánián áthaladni élvezetes volt. Gyönyörű tájak váltakoztak. A magasan fekvő területeken hegyvidéki klíma a jellemző, de az ország többi részén mediterrán éghajlat uralkodott. A természetes növényzet tűlevelű erdők sorából állt, amely a klímához igazodva jött létre. A hegyvidékeken főként vegyes erdőket találunk. Az utak minősége hagy némi kívánni valót maga után, voltak jobb és rosszabb szakaszok, de helyenként még a főutak is tele vannak kátyúkkal, szerencsére ez túramotorral nem okozott különösebb problémát. Tehát lyukas foltos utak, kaotikus építkezések, por, összevisszaság, teherautók, zsúfolt vezetőfülkék és utasterek, néhol szamár vontatta kordék és más nehezen azonosítható járművek minden szabályt mellőző forgataga fogadott. Két sávos úton gyakran három autó is ment egymás mellett, de a legdurvább az volt, amikor szemben is érkezett egy autó teljes nyugodtsággal a forgalommal, úgy hogy ezen rajtunk kívül szinte senki meg sem lepődött. Ez volt Albánia egyetlen autópályájára. Jellege olyan, mint idehaza az M0-ás - bár még éppen akkor raktál le az utolsó köveket. Ami megdöbbentő volt, hogy az összes bekötőút szinte láthatatlan volt, szedett-vedett földutakról közvetlenül csatlakoztak a külső sávra, olykor úgy tűnt, hogy a semmiből vág be egy-egy autó. Útközben többször ledudáltak minket. Az első megdöbbenés után rájöttünk, hogy ez itt a tetszésnyilvánítás legelterjedtebb eszköze, amit lelkesebb sofőrök azzal spékeltek meg, hogy a kormányt elengedve, két kézzel integetnek nekünk. A dudálás egy idő után már nekünk is remekül ment, sőt… A városhatártól a központba vezető sugárutat a legsötétebb romániai emlékeket felidéző, lepusztult panelek kanyonja fogja közre.

A városok nem mondhatók tisztáknak, ennek ellenére a lakosok kedvesek és segítőkészek. Hatalmas kontraszt jellemzi az egyes területeket. Találkoztunk ultramodern benzinkúttal - amihez foghatót még egyik utazásunk során sem láttunk -, illetve olyat is láttunk, ahol a tartályok be volt építve egy kicsiny házba. Ez a ház egyben a benzinkutas piciny otthonaként is szolgált. Itt csak mellékesen említem meg, hogy a kutasnak gyönyörű és barátságos kutyusa belopta szívünkbe magát. Az utakon néhol szarvasmarhák állják utunkat, sokszor bárgyún fekszenek, így nagyon oda kell figyelni, ez főként Észak-Albánia mészkő-hegyvidékén és szerpentin-területein volt jellemző. Rengeteg alagúton haladtunk át utunk során, s mesés látvány fogadott utunk során. Előbb vegyes erdős rész, majd fenyőerdő, ki-kibukkanó települések tarkították a tájat a hegyekben, majd kezdődött a leereszkedés, s elénk tárul a varázslatos látvány, a tenger több száz méter magasságból. Albániára tehát a kettősség jellemző, a balkáni jegyeket magán viselő északi és belső rész, illetve a mediterrán és egzotikus tengerparti rész. A szerpentinen élvezetes volt az ereszkedés. 

Utunk Durresbe vezetett. A tengerparti városok közül ez a legnagyobb város. Ez Albánia legrégebbi városa, legnagyobb kikötője és az egyik legjelentősebb települése gazdasági szempontból. A tengerparti részen sokkal jobbak a körülmények, mint az ország belső részén. Ennek hátterében véleményem szerint az állhat, hogy a külföldi befektetések is javarészt ide irányulnak. A partot újonnan épült szállodák szegélyezik. Itt-ott a szállodák sorát egy-egy régi lepusztult ház töri meg. A szálloda, amiben sikerült szállásra lelnünk a közvetlenül a parton volt, bár az ablakaink és az erkélyeink az utcára néztek. A legfelsőbb emeleten kaptunk szobákat, ez csak azért érintett minket kicsit kényesen, mert motorral lévén minden cuccunkat fel kellett vinnünk a hőségben az ötödik emeletre. Miközben éppen pakolásztunk, egy idős férfi jött be a szobába minden kopogás nélkül. Végig nézett minket, majd nyugtázta, hogy ezek nem huligánok, maradhatnak, vagy valami hasonlót árult el az arckifejezése, bezárta maga után az ajtót és szó nélkül lelépett. A szállodában nem volt klíma, így elviselhetetlen volt a hőség, de jó túrázókhoz híven minden akadályon átléptünk. A tenger isteni volt, az emberek kedvesek. Az épület aljában lévő étteremben a kiszolgálás első osztályú volt, ott a vendégek körül forgott a világ. Ami döbbenetes volt, hogy esténként a szeméttel teli utcai konténereket nemes egyszerűséggel meggyújtották, s kora reggel – kis túlzással -, egy kalapács méretű eszközzel próbálták romba dönteni az utcában található egyik régi lakóházat, hogy helyébe majd újabb szállodát húzzanak. 

Ha már Albánia, kihagyhatatlan volt Tirana, amely a turisták legfőbb célpontja, s egyben maga a főváros. Az ország egyetlen nemzetközi reptere is itt található. Tirana központjában található a Szkander bég-tér, ahol megtalálható az Et'hem Bey-mecsetet, a Szkander bég lovas szobor, a kormányzati épületek, a Történeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár. Ott jártunkkor a teret éppen felújították. A mecset vagy dzsámi teljesen sértetlenül vészelte át a kommunista rendszer vallásellenes kampányait, ami nem is annyira evidens, ha belegondolunk, hogy Albániát kiáltották ki a világ első vallásmentes államának. Próbáltam utána nézni itt a neten, hogy mit lehet tudni erről a mecsetről, de nem túl sok infót találtam. Az kétségtelen, hogy teljes pompájában látható, s látogatható. A legérdekesebb dolog az épületben a benti falfestmények látványa, szép színes, kidolgozott belső térrel rendelkezik. Úgy tudom, hogy a festő ismeretlen. A belépésnél kaptunk egy vékony, szépen összehajtogatott kendőt, amit a fejünkre kellett tenni úgy, hogy a vállunkat is eltakarja, persze mindez motoros felszerelésen elég mókásan nézett ki. Persze cipőt is le kellett venni, bent minden le van terítve perzsaszőnyegekkel. Az alsó szinten nem nagyon mertünk fényképezni, de a karzaton azért sikerült néhány képet készíteni. Tirana egy rendkívül színes város, de nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem a szó szoros értelmében. Mindenféle színű épületek sora tarkítja a látképet. A vezetékek pedig úgy kúsznak fel az oszlopokra a házakról, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja fejteni, hogy mi hová tartozik. Az utcán gyerekek árultak hűtőmágnest, kedvesek, cserfesek voltak. Tiranában szintén kihagyhatatlan volt egy helyi étkezés illetve a Raki és Szkander bég konyakot sem hagyhattuk ki a megkóstolandók listájáról.