Túra a Myrafalle vízeséshez és Steinwandklamm szurdokhoz

Szombaton, 2011. október 29-én indultunk egynapos buszos kirándulásra a Myrafalle vízeséshez és Steinwandklamm szurdokhoz, amely Alsó-Ausztriában, Bécstől nem messze található.

Az ébredés elég nehezen ment. Valami rossz beidegződés lehet az embereknél - így nálam is -, ha tudod, hogy korán kell kelned, biztos nem fekszel le időben. Néhány óra alvás után, nagy kapkodások közepette indult a nap. Még egy utolsó ellenőrzés, hogy meg van-e mindenünk (váltó zokni, fejlámpa, kamásli, étel, ital, pénz stb.), s itt állt a taxi a ház előtt. Háromnegyed ötkor ott gyülekezett a csapat a Déli pályaudvar közelében lévő Mercure Buda szálloda előtt, ugyanis innen indult útjára a buszunk. Az indulás kissé elcsúszott, mert egy vidékről érkező utas-pár vonata késett, s meg kellett várnunk őket. Gondoltuk sebaj, az autópályán úgyis behozza a busz a lemaradást, s terv szerint néhány óra múlva már a vízesésnél túrázunk. A kezdeti apró kényelmetlenség után megkezdtük utazásunkat Ausztria felé.

Próbáltunk aludni a buszon, de sajnos nem jött álom a szemünkre. Hamarosan kivilágosodott. A busz először a 43. kilométernél található Óbarok pihenőhelyen vett fel további utasokat, majd Tatán a Remetességi-pihenőnél található Shell kútnál. A busz még egyszer megállt az utazás során, itt mindenki kinyújtózhatott. Csendes társaság gyűlt össze, az utazás kellemes volt.

Féltíz körül értünk a Myrafalle vízesés melletti parkolóhoz. Mindenki felvette a felszerelését, magához vette hátizsákját, fényképezőgépét, s megkezdtük a túrázást. 








Hamar a vízimalomhoz értünk. Itt kellett a belépőjegyet megváltani. Fából ácsolt híd vezet végig a lenyűgözően szép és vadregényes vízesés mellett és felett.

A látvány magáért beszélt, kisebb-nagyobb vízesések tarkították utunkat, hol sebesen szaladt a patak, hol csak csordogált. Alattunk néhol nem volt más, mint a mélység, fölöttünk a magasban tornyosuló sziklafalak.

Mivel ködös-páros időjárás jellemzi az őszt, így a lépcsők és kövek nedvesek voltak. A hidak egy részét minden évben úgy tudom, hogy újjáépítik, mert a tavaszi áradáskor megsérülnek. A zuhatag alján és tetején is van egy-egy tó.

A Myra folyó az Unterberg (alsó-hegy) földalatti tavából táplálkozik. A kis patakocska először Kranerwirt-nél bukkan a felszínre, majd ez után ömlik a mélybe elképesztően nagy sebességgel és morajjal, s hömpölyög végig a magas sziklafalakon. Egykoron több malom és gyár is használta azt a természetes energiát, amit turbinák segítségével állítottak elő a víz segítségével.

Kicsit lemaradtunk a csoporttól, hogy kedvünkre nézelődhessünk és lemászhassunk a kristálytisztának tűnő vízhez. A kövek tövében apró béka pihent, a moha megtapadt a sziklák falán, s páfrányok csüngtek a magasból alá. A falevelek aranyló színe beragyogta a tájat, ezzel valami plusz varázst adva a tájnak. Csendes, friss levegőjű környék, távol a nagyvárosok zajától. Mintha egy leheletnyi édeni csodát kaptunk volna ajándékba. 

A hidak megtétele után egy könnyed sétával értünk el a Steinwandklamm-hoz, a kőfal kanyonhoz. Az útvonalon egy idő után létrákon lehetett tovább haladni, s itt felmászni az átjáró barlangokhoz. Az egyik igen nehéznek volt beharangozva, de hamar kiderült, hogy egy egyszerű hosszú létra, amin fel kellett mászni. Azok, akik ezt a hosszú létrát nem vállalták, fel tudtak kapaszkodni egy kevésbé hosszú, illetve meredeken beállított létrán is, így más útvonalon jutottak fel a hegy tetejére.

A Kőfal kanyon része a Türkenloch avagy Töröklyuk nevű barlang. Nevét arról kapta, hogy az 1638-as török ostrom idején a lakkosság itt keresett menedéket. Ez a sötét barlangfolyosó kb. 20 méter (ha valaki tud pontosabb adatot írja meg nekem). Csak egy kis részen sötét a barlang, ugyanis kb. 8 méter megtétele után már beszűrődik fentről a fény, így ha valaki fejlámpa nélkül vágott neki ennek a kalandnak, az sem csetlett-botlott sokáig a sötétben. Az első dokumentált említése a barlangnak 1884-ben történt, s 1927-ben építették ki a turisták számára. A Steinwandklamm az egyik legvadabb kanyon Alsó-Ausztriában.  A barlang másik oldalán kijutva nagyszerű kilátásban volt részünk. Itt megpihentünk egy kicsit, majd Pernitz-be sétáltunk, ahol várt ránk a busz.  

Az erdő lenyűgöző, a fák levelei berozsdásodtak, így színpompássá vált a táj.  Az emelkedők könnyen járhatóak voltak. Mondhatni, hogy a túra könnyű, mintsem fárasztó. A szemet gyönyörködtető természeti csodák, a kristálytiszta víz, a friss levegőn elfogyasztott elemózsia, a madárcsicsergés, mind-mind olyan élménnyel gazdagított, amely örökre benne marad az emlékezetemben.

Vasárnap a Pilisbe látogattunk, hogy felkapaszkodjunk a Nagy-Kevély tetejére, s körbetekinthessünk Budapest környékének egyik legszebb kilátóhelyéről. Gyönyörű januári időjárás volt aznap, hét fok közeli hőmérséklet, ragyogó napsütés. Bepakoltunk hátizsákunkba, s nekivágtunk túránknak. A reggeli órákban a HÉV csillaghegyi megállójából indultunk neki kalandunknak.

A túraútvonal: Csillaghegy - Róka-hegyi kőfejtő - Ezüst-Kevély - Nagy-Kevély

A táv: kb. 12 km

Az első szakasz a kiépített utcákon haladt át. A piros turistajelzést követve viszonylag rövid idő alatt egy kis ösvényen kezdődött meg az útvonal erdei szakasza. Kissé csúszott a sáros hegyi út, a sűrű erdőrészbe nem sütött be a nap. A madarak csicsergése viszont feledtette velünk, hogy a bakancsunk megtapadt sárral, s így vált egyre nehezebbé. Itt tettünk egy kis kitérőt, hogy a Róka-hegyi kőfejtőt megnézhessük. A bánya különböző udvaraiban kiépített kilátóhelyek gondoskodtak a panoráma megtekintésének biztonságáról. Már innen csodaszép a kilátás a városra, pedig itt még nem számottevő a szintkülönbség. Rövid időzés után elindultunk újra a piros túraútvonal irányába. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a régi erdei utakat benőtték a bokrok, s hogy számtalan új ház épült az elmúlt időszakban. Mivel egy túlélőtúrára kezdett hasonlítani ez az egész, így újra a házak közé, a műútra kényszerültünk egy rövid szakaszon. Megdöbbentő, hogy válság ide vagy oda, épülnek az új lakóépületek, lassan alig marad érintetlen terület Budapest környékén. 

Itt egy lankás mezőn át vezetett tovább az út az Ürömöt Budakalásszal összekötő országútig. Elég nagy volt a huzat, fújt a szél. Átérve megkezdtük a kb. 5 kilométeres - emelkedésünket a Kevély-csúcshoz. Kissé latyakos út jellemezte az első szakaszt, csordogáló apró érré duzzadó vízfolyással, de ahogy egyre feljebb értünk, immár összefüggő hótakaró borította szakaszok is tarkították utunkat. A nap ragyogóan sütött, az égbolt égszínkéken pompázott. Az első útkereszteződésnél jobbra látható a 3-as határkő. 1923-ban állították és (Buda)Kalász, Üröm és (Pilis)Boros Jenő településeket jelzi.

Mi itt nem a kijelölt útvonalon haladtunk tovább, hanem a kőbánya felé. Itt a nagydarab kődarabok vadregényessé tették a tájat. Az ezüsthegyi homokkő oligocén korú, tengeri üledék. Színe rozsdavörös, ezüstös, fehéres, néhol sötét sárgába hajló, fagyálló kőzet. Régen malomkövek és köszörűkövek is készültek belőle. Feldolgozása ma is kézi megmunkálással, hasítással és faragással történik.

Itt megálltunk enni és kifújtuk magunkat. A nap melegítette az arcunkat, az étel a friss levegőn sokkal jobban esett, mint bárhol máshol. 

A kőfalon felkapaszkodva, a hegygerincen át jutottunk újra a kijelölt útvonalra. Az Ezüst-hegyről, amely 415 méter magas, csodaszép volt a kilátás. Mivel szép tiszta volt az ég, egész messzire el lehetett látni. A fenyőerdőben sétálva a szél hangja kellemesen susogott fülünkbe, békésen ringatóztak a fák csúcsai ide-oda. Ligetes, füves, köves úton kapaszkodtunk felfelé. Balra kitekintve több kilátópontról tekinthettünk az alattunk lévő tájra. A nap ragyogó fénye bekúszott a fák közé, néhol teret hagyva a hónak. A Nagy-Kevély felé közeledve meglehetősen erős emelkedő jött, de megérte felmászni, hiszen a környék egyik kiemelkedően szép látképe tárulhatott elénk.

Az út olyan sok szép látnivalót tartalmazott, hogy szinte észre sem vettük, hogy felértünk a hegy tetejére. A tiszta, még mindig káprázatosan szép kék égbolt, a zöldellő táj (igen ez fölöttébb furcsa januárban) elfeledtette velünk, hogy milyen hónapot is írunk. Sok, szép és izgalmas képet sikerült készítenünk. A szél, mint minden alkalommal ismét fújt a Nagy-Kevély tetején. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor ezen a hegyen szélcsend lett volna. A Nagy-Kevély egy 534 méter magas sasbérc a Pilis hegységben. A csúcsról, és a közeli sziklákról csodálatos panoráma tárult a szemünk elé, körbenézve megcsodálhattuk a Duna enyhén kanyargó folyását, valamint a Pilis és a Budai-hegység jelentős csúcsait.

Kis pihenő és fotózás után elindultunk visszafelé. Az út innentől kezdve nagyon rövidnek tűnt, alig több, mint egy óra alatt a HÉV megállóban találtuk magunkat. A budapesti ember szinte minden nap látja a budai oldal felől magasló hegyeket, de többségük nem is gondolja, hogy bármelyik csúcsát akár egy nap leforgása alatt meghódíthatja. Érdemes rászánnunk az időt, mert felejthetetlen élményt nyújt egy ilyen túra messze a város zajától, mégis oly közel.

Hohe Wand

Kelttersteigezni (ha egyáltalán létezik ilyen szó) azt hiszem, hogy általában csak jó időben lehet, hiszen ez is egy outdoor tevékenység, a rossz idő nem csak az ember kedvét ronthatja el, hanem akár veszélyt is jelenthet számára. Elmúlt a nyár, talán már a szezonnak is vége lett, mire észbe kapott kis csapatunk. De ez nem számított, ha menni kell, hát nincs mese. Mert attól, hogy itt az ősz, az élet még nem állhat meg. Lehet, hogy a kantárok, a beülők, a sisakok már bekerültek a szekrény mélyére, s felkészültek téli álmukra, de minden íratlan törvényt megszegve kis csapatunk mégis nekivágott az ausztriai Hohe-Wand meghódításának. Egy kedves barátunk, Trosi szervezte a túrát.  Bizonyára azt gondolta, hogy nem jó ez így, nem ülhetünk a fenekünkön siránkozva. Ha mázlink van, mire nekivágunk itt a vénasszonyok nyara, mi baj lehet? Ragyogó napsütésben fogunk mászni, mert ez nekünk jár.

A reggel hűvös, mondhatnám hideg volt. Jó időnek nyoma sem volt, a nap még jóformán fel sem kelt. Egy ilyen reggelen kezdődik kis történetünk.  A találkozó a Kelenföldi pályaudvarnál volt megbeszélve.  Mire összejött a csapat, a nap, mint egy hatalmas arany korong kezdte bevilágítani az eget. Már csak arra volt szükség, hogy végig kísérje utunkat, kitartóan. Felhőnek nyoma sem volt az égen. Amint a kétautónyi ember bemutatkozott egymásnak, útnak indultunk, birtokba vettük az autópályát.  A Hohe-Wand hegytömbjét néhány órás utazást követően értük el. A látvány már messziről lenyűgöző volt. Szeretem a hegyeket…

A Schneeberg közeli Skywalk kilátó már messziről csalogatóan hatott ránk. Mindenki magához vette a felszerelését, lezártuk az autókat, majd egy meredek erdei szerpentinen kapaszkodunk fel a sziklafal lábánál található beszálláshoz. Bemelegítésnek pont elég is volt ennyi felszereléssel elindulni.

Via ferrata, vagy klettersteig. Ennek a két szónak a jelentésével nem igazán voltam tisztában, illetve azt sem tudtam, hogy igazából mire vállalkozom (s ez így volt jól). Eddig nem másztam még biztosítással, csak boulder klubban. A csapatot több tapasztalt via ferrátázó is gazdagította. Visszatérve a via ferrata, vagy klettersteig jelentéséhez: ez a hely egy olyan szakasza a sziklafalnak, amely biztosítási elemekkel és a haladást megkönnyítő eszközökkel van ellátva. A biztosítási elemek általában acélkötelek és láncok. A mi falunk – ha nevezhetem így – a könnyű (A) fokozattól, a nagyon nehéz (D) és extrém nehéz (E ) nagyon meredek, függőleges, helyenként áthajló szakaszokon vezetett.

 Az első akadályokat leküzdve, s a számomra legnehezebb első szakaszt elhagyva néhány órácska alatt feljutottunk a csúcsra. Sajnos nem a teljes csapat érkezett fel ugyanazon az útvonalon, ugyanis az E betűs, erős fizikai és nem utolsó sorban lelki felkészültséget igénylő szakaszon egyik társunk feladta a küzdelmet. Egyszerűen egy rossz mozdulat illetve a figyelmetlensége miatt visszaesett egy „akasztásnyit”, s az ijedtségtől, illetve a kimerültségtől vezérelve inkább visszaereszkedett a többiek segítségével. Vele a kilátónál találkoztunk újra.  Az első kb. 80 méteren alig akadtak tenyérnyi párkányok, így nem igazán tudtunk megpihenni csak úgy, hogy a beülőben elengedtük magunkat. Pihenés közben szinte tátott szájjal néztük a tájat, hallgattuk a szél csendes morajlását, élveztük a ragyogó napsütést. Csapatunk végül végig mászta a Hohe Wand leghosszabb és legnehezebb, főként C és D szakaszokkal tarkított útját.  A szintkülönbség 210 méter, az össz. túra 300 méter volt.

A rutinos mászóknak nem okozott komoly megpróbáltatást a teljesen függőleges falon való mászás, nekem azért így elsőre néhány szakaszt megmászni – ha hinnék a lehetetlenben -, akkor azt mondanám, hogy lehetetlennek tűnt. De szerencsére a mászást segítő eszközök nagy segítségemre voltak, hamar megszoktam a beülőt, a biztosító eszközöket, a karabinert. De azt, hogy az egészet végig tudtam csinálni, s elég erőt tudtam meríteni két embernek köszönhetem igazán, a páromnak: Gábornak és Trosinak. A tükörsima sziklák a rutinos mászóknak is problémát okoznak néha, de hittel, akarattal és erővel bármit meg lehet csinálni. A kesztyű nagy segítség volt, hiszen az acélkötelek hidegek és nem éppen bőrbarátok voltak.

A csúcsra felérve az idő hirtelen zorddá vált, a szél nagy erővel fújt. Felvettük a pulóverünket, kabátunkat, sapkánkat, ettünk egy falatot, ittunk, valamint készítettünk néhány fotót, s indultuk vissza immár a bakancsos túraútvonalon az autókhoz. Kissé fáradtan, de annál jobb érzéssel indultunk haza Budapestre.  

Megyer-hegyi tengerszem

Január első hetében kitűztük célunknak a Megyer-hegyi tengerszem meghódítását. Vonattal indultunk Sárospatakra Szerencsről. A vonat a Bodrog folyó mentén kanyargott. Az idő kicsit szomorkás, ködös-párás volt, de kedvünket semmi sem szeghette. A pályaudvartól nem messze található az első túraútjelzés, amely piros színnel van jelölve. Rövid idő alatt kijutunk a belvároson át Sárospatakról, utunkat keresztezi a 37-es számú főút. Innentől már csak néhány épület látható, de azok is vagy romosak, vagy telephelyek.

Hó helyett sáros út fogadott minket, a szokatlanul enyhe időjárás miatt.

Az út szélén dér csípte, érett kökény és csipke kínálta magát az arra járónak.

Hamarosan beértünk a szőlősorok mellett vezető útra.

Néhol egy-egy hangfoszlány kísérte utunkat, ugyanis a szőlőben télen sem áll meg a munka, néhány idősödő asszonyság és uraság végezte dolgát a szőlőtőkék mellett.

Néhány présházat láthattunk utunk során, illetve egy tanyát barátságos lovakkal, s messziről köszönő barátságos tulajdonossal.

A köd belepte a környező dombokat, így a tájékozódásban csak a jelzések és a telefonon lévő térkép segített.

A 324 m magas Megyer-hegy (mely tengerszint fölötti magasságából adódóan csak domb) a földtörténeti harmadkor, középső-miocén vulkanikus riolittufa kúpja, melynek felépítő kőzetét igen nagy keménység jellemzi, kristályos zárványai és üregei következtében pedig hamar felismerték, hogy kiválóan alkalmas malomkő-gyártásra.

A Megyer-hegyen már a XV. században működő kőbánya volt. A malomkövek fejtését és kidolgozását évszázadokon át hasonló technikával, szerszámokkal és kézi erővel végezték. A bányát 1907-ben zárták be, a termelési tendencia folyamatos csökkenése miatt. Az elhagyott malomkő-bánya fejtési gödrében az összegyűlt csapadékvízből alakult ki az a tó, amelyet ma Tengerszemként ismerünk. A tó víztömege mintegy 4.000m2, legnagyobb mélysége 6,5 m. Amint zöldbe borul a táj, a szürkés víztükör gyönyörű zöldre változik, ezzel növelve a varázst. Hatalmas csend fogadott minket odafent.

Ezen a részen található az egykori bányászok riolittufába vájt szállásai.

Körbe jártuk a tavat, majd lementünk az egyetlen lenti bejáratához, mely a sziklát kettészelő vájat. 1977-ben a tavat és környékét természetvédelmi területté nyilvánították.

Kellemes túra, érdekes tájon, ajánljuk mindenkinek!

Megközelítés:

Autóval a 37-es főútról, vonattal Budapest Keleti PU - Szerencs - Sárospatak