Prága - második, harmadik nap

Verőfényes napsütésre ébredtünk ezen a napon. Azon gondolkoztunk, hogy mi lenne az ideális program, mit lenne érdemes meglátogatni. A választásunk az állatkertre esett. Az állatkert a Moldva jobb partján fekszik, sziklás magaslaton található. Nem mindennapi élményt nyújtott, hiszen az 1924-ben alapított kert területe, több mint 64 hektár, így felkészültünk a hosszas sétára. A libegő, amivel az állatkert felső részébe juthatunk karbantartás miatt zárva volt, illetve a legmagasabb pontján álló kilátó is. A sziklás hegyről szép kilátás tárult elénk, szinte egész Prága látható volt. 

Az állatkertben látható 2500 állat 500 különböző fajhoz tartozik, ezen kívül 50 olyan fajt is láthatunk itt, amelyet a természetes környezetében a kihalás fenyeget. Az állatkertek általában sajnálatot váltanak ki az emberben, de a prágaiban nagyon jó bőrben vannak és szemmel láthatóan szeretnek élni az állatok. Mivel délidőben is ott voltunk még, az etetés sem maradt ki ezen időszak alatt, illetve néhány állat már az ebéd utáni sziesztáját töltötte éppen. Az állatkert híres arról, hogy jó eredményeket értek el a vadmacskák, farkasok, zsiráfok, antilopok, flamingók, gorillák és orángutánok tenyésztésében. Nemrég két új kifutót nyitottak meg - egyet az oroszlánok, tigrisek és más nagymacskák, egyet pedig az egyéb állatok számára.

A prágai állatkertben sok időt el lehet tölteni, akár egy egész napos program is lehet, mi is több órán át csatangoltunk ezen a nagy területen.

Az állatkert a Holesovice-i metrómegállótól közelíthető meg a 112-es ZOO busszal.  A belépő felnőtteknek 150,– Kč-ba került.

Ezután újra Prága városába vettük az irányt. A Petřín kilátó lett az újabb úticélunk, amely a csehek válasza az Eiffel toronyra. Ez a torony ugyan csak 60 méter magas, de mivel hegyen van, a tornya magasabban van mint az Eiffel torony csúcsa. 1891-ben építették és akkor a célja az volt, hogy innen mindent szemmel lehetett tartani. Ma a város egyik fő turista látványossága. 299 lépcsőt kell megtenni, amíg az ember feljut a tetejébe. De megéri, mert a kilátás gyönyörű, mire felértünk, már besötétedett, így a kivilágított Prága látképe tárult elénk. Tiszta időben, nappali fénynél állítólag ellátni akár a Krkonose cseh hegyláncokig is. Gyalog is meg lehet közelíteni a kilátót, de ha nem szeretnénk sétálni, mehetünk a siklóval is, ami önmagában is egy szép élmény! Mi a siklót választottuk, amire a bérletünk is érvényes volt, nem kellett külön menetjegyet váltani rá.

Eljutás: A Kisoldaltól, az Ujezd utcából (ide 12-es, 22-es, és 23-as villamos közlekedik) lehet gyalog menni, vagy felszállni az innen induló Petrin siklóra, amelynek 3 megállója van, a Petrin alján, a domb közepén, és a csúcson.

Amint lejöttünk toronytól, átsétáltunk a folyón átívelő hídon, majd a Prága egyik legjelentősebb tere felé vettük az irányt, a Vencel-térre, amely az újváros egyik kulturális és üzleti központja. A város legnyüzsgőbb terén mindig számos turistával, helyivel, és nagy pezsgéssel találkozhatunk. Most éppen karácsonyi vásár fogadott itt minket. Impozáns szállodák, éttermek, bárok, és kocsmák gondoskodnak róla, hogy a tér éjszaka se aludjon. A Vencel-tér számos jelentős történelmi esemény színhelye volt, 1969-ban pl. két diák is felgyújtotta magát itt a rendszer elleni tiltakozásként, és az 1989-es bársonyos forradalom idején is nagy demonstrációkat tartottak e helyen. Számos, a 20. század elején épített szép épületen kívül a tér két fő látványossága Vencel lovas szobra, és a cseh Nemzeti Múzeum épülete.

Figyelem:
Prágában és annak belvárosában rengeteg pénzváltó működik, de figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy nagyon gyakran extra költséget számolnak fel annak ellenére, hogy reklám táblájukon az ellenkezőt ígérik, így aki teheti, még itthon váltson pénzt! Mi sajnos a Vencel téren futottunk bele egy ilyen pénzváltóba, de ahogy olvastam így utólag nem csak itt kell óvakodni a pénzváltástól.

Harmadik napunkon újra a Malostranská állomáson szálltunk le, hogy megnézzük nappal is azt a részt, amit Kisoldalnak (Malá strana) hívnak, s Prága legszebb részének tartanak. A legtöbb turista áthalad rajta, amikor az óvárostól, a Károly-hídon át, a várba megy. Már a 10. században benépesült, adminisztrációs egységként 1257 óta létezik. A városi jogot 27 évvel az óváros után kapta meg. Prága 1784-es létrejötte óta a város része. Központja a Malostranské Namesti, ahonnan a macskaköves utcákon felfedezőútra lehet indulni: kis boltok, templomok, tradicionális cseh kocsmák, és remek éttermek várják a turistákat. A Malastranske Namestin pedig a (másik) Szent Miklós-templom fedezhető fel. A hatalmas barokk templom 1703-1756 között épült, a benne található freskó Szent Miklós dicsőülését ábrázolja, és mérete 1500 négyzetméter. A Letenská utca szép kertjeiben csendes pihenésre, kikapcsolódásra is lehetőség van tavasztól őszig. A Kisoldal a cseh kormány központja is, a cseh parlament, a minisztériumok, és nagykövetségek találhatók itt.

Eljutás: Metró: A vonal: Malostranská állomás.

Előző este kaptunk egy tippet, hogy sétáljunk le a Legií neveztű híd alá, mert ott van egy romantikus kis sziget, amit leginkább csak a prágaiak látogatnak. Innen még szebb kilátás nyílt a Károly-hídra, a várnegyedre.

Lassan lejárt az időnk Prágában. Ez az utazás sem csak arról szólt, hogy mit néztünk meg, mit láttunk, mit tapasztultunk, hanem valamiféle belső utazás is volt ez számunkra. 

Prága - egy régi vágy beteljesülése. Évek óta készültem meglátogatni ezt a csodaszép várost. Barátaim, ismerőseim sokat meséltek már róla, s egyre kíváncsibb lettem rá, hogy vajon mit is "tud" ez a város, amivel mindenkit így elbűvöl. Aztán, mint derült égből a villámcsapás már Prágában is találtam magam oldalamon a párommal. Hirtelen kapott néhány nap szabadság pont elég volt ahhoz, hogy hirtelen megszervezzük az utazást. Egy fél napunk volt arra, hogy lefixáljuk a szállást, keressünk egy számunkra alkalmas közlekedési eszközt amivel eljutunk oda, illetve bepakoljunk a hátizsákunkba.

Prága, Csehország fővárosa igazán könnyen elérhető bármely közlekedési eszközzel, így számos lehetőséget végig tudtunk nézni, hogy mi a legegyszerűbb, s legelérhetőbb az idő szűke miatt. Ha valakinek több ideje van a szervezésre, akkor érdemes végig nézni a hagyományos repülőjáratok illetve a fapados légitársaság ajánlatait, naponta több vonat érkezik Magyarországról, színvonalas nemzetközi illetve olcsó buszjárattal is utazhat az ember, aki pedig szeret vezetni, s nem meríti ki a sok vezetés, az természetesen saját autójával eljuthat. Mi a buszt választottunk, s esti órákban már rajta ültünk. Reggel érkeztünk Prágába, ahol kicsit ködös-párás idő fogadott minket, de hamarosan kitisztult a levegő. December lévén nem számítottunk ilyen szép, tavaszias időre, amely végig kitartott az ott tartózkodásunk ideje alatt. A metró megállókban találhatunk térképet a tömegközlekedési hálózatról, ez nagyban megkönnyíti az utazást. Mi 3 napos jegyet vettünk, amely 220,- CZK-ba került, s 72 órára  volt érvényes. A szállásunk (amely foglalásában egy utazási iroda volt segítségünkre, az Alfatours) egy metróval megközelíthető volt a buszpályaudvarról. Egyszerű, de tiszta, a személyzet pedig előzékeny és kedves volt. Mivel az éjszaka nem tudtunk aludni, így néhány óra alvás után indultunk neki a városnak. Térképpel, útikönyvvel felvértezve vettük birtokunkba a várost.

A Malostranská nevű metrómegállónál szálltunk le, s egy nagy sétát tettünk. A Mánesuv hídon keltünk át, majd a folyó partjánál vezető úton folyattuk az utunkat.

A folyó ezen partjáról csodás látvány fogadott bennünket, hiszen az egész várnegyed látható innen, illetve Prága egyik nevezetessége a Franz Kafka múzeum. 

 
Megkerestük az Óvárosi hídtornyot (Staromestská mostecká vez). Ez a világ egyik legszebb gótikus épülete, és bizonyosan Európa legszebb hídtornya. Petr Parler tervezte a 14. század végén. Nem csak a Károly-híd dísze volt, hanem védelmi célokat is szolgált. A háromszintes, 64 méter magas torony három szoborral díszített. Szintjeiről szép kilátás nyílik Prága óvárosára. A torony látogatható belépő váltása mellett.

Eljutás: (ha nem gyalog veszi nyakába a várost az ember, s nem tesz egy nagy sétát, mint mi) Metró: A vonal: Starometská állomás. Villamos: 12, 22, 23: Malostranske Namesti megálló.

Az Óvárosi hídtorony Prágának az egyik legfőbb nevezetességéhez, a Károly-hídhoz vezetett, mely a Moldva folyó felett ível át. A híd az óvárost és a várnegyedet köti össze, amely 516 méter hosszú, és 10 méter széles. A Hídon grafikusokkal, utcazenészekkel, mutatványosokkal, kézműves árusokkal találkozhatunk. A híd mivel el van zárva az autós forgalomtól, így kényelmes sétát tehetünk rajta.

Egy kis történelem: a 16 pillérrel rendelkező híd helyén korábban egy fahíd állt. 1357 óta ez Prága első állandó hídja. Alapkövét 1357-ben IV. Károly német-római császár fektette le, a híd végül 1402-re készült el. 1851-ig ez volt az egyetlen híd a Moldván. A Károly-híd 30 híres szobrának többségét 1687 és 1714 között állították fel, de még 1928-ban is bővült új szoborral a híd. Ugyanakkor ma már nem feltétlenül az eredeti szobrok láthatók: 1965 óta az összes szobrot másolatokra cserélik, és az eredetiket a cseh Nemzeti Múzeum lapidáriumában őrzik. A híd két végén egy-egy torony áll: a 15. századi Mala Strana, és a 14. századi óvárosi hídtorony, mindkettő kilátóként is működik.

Eljutás: Metró: A vonal: Starometska állomás. Villamos: 12, 22, 23: Malostranske Namesi megálló.

Utunk a Károly utcán (Karlova) folytatódott tovább. Ez Prága egyik legforgalmasabb utcája. Az utcán sok kis színes bolt található ahol a Prágát felkereső turisták miatt főleg szuveníreket árusítanak. Vendéglátóhelyekből sincs erre hiány, kedvére válogathat az ember. Tovább haladva díszes épületek sora, templomok látványa tárul szemünk elé. Nem győzi az ember csodálni a meseszép épületeket. A villamos csendesen szelte át az utcákat, néhol egész közel a házak falához kanyargott.

Mi a várba jutáshoz a várlépcsőn mentünk fel. Ekkora már besötétedett, sajnos ez az egy hátránya volt annak, hogy nem a nyári hónapokban utaztunk ide. De ennek is megvolt a varázsa, hiszen a kivilágított Prágához sincs igazából sok hozzá fogható hely.

Egy kis történelem: A prágai vár (Prazsky hrad) Európa legnagyobb várkomplexumának számít, és a Guiness-rekordok könyve szerint maga a vár, 570 méteres hosszával, és 130 méteres szélességével a világ legnagyobb ősi vára. A régi időkben innen kormányozták az országot a cseh királyok, ma pedig itt van a cseh köztársasági elnök irodája. Számos háború, tűzvész, felújítás, és különböző történelmi korok eredményeképp igen változatos palotákat, erődítmények, és templomok jöttek itt létre. Csodás kilátása miatt is igen népszerű. A fantasztikus, varázslatos hangulatú prágai várnegyed kötelező nevezetességnek számít mindenkinek, aki Prágában jár. Története a 12. századig nyúlik vissza, amikor is megépült egy román stílusú vár. Luxemburg János a vár környékére jobbágyokat telepítette be, és ezzel megkezdődött a Várnegyed bővülése. A várat a 14. században IV. Károly gótikus stílusban újjáépítette. Egy 1541-es pusztító tűzvész után szinte az egész negyedet újjá kellett építeni. A Hradzsin 1598-ban kapta meg a szabad városi rangot, míg 1784 óta az egyesített Prága része.

A várat több helyről lehet megközelíteni:

- Gyalog a Malostranské námestitől, a Nerudova utcán. Felérve a Ke Hradu felé kell menni.
- Gyalog a vár lépcsőin: a Nerudováról jobbra kell menni a Zámecka utca irányába. Ezután balra fordulva lehet megmászni a romantikus lépcsősorokat.
- Gyalog a régi várlépcsőkön: ezek a lépcsők a Malostranska metróállomás közelében kezdődnek. A mászásért a jutalom az egyik legszebb kilátás Prágára. Mi első nap ezt választottuk.
- Villamossal: 22-es, vagy 23-as a Malostranska metróállomástól a legegyszerűbb megközelíteni. Leszállás a Praszky hrad, vagy a Pohorelec (szebb itt leszállni, s nincs szinte egy lélek sem az utcán, itt az utolsó nap jártunk) megállónál.

Sok ember számára a Szent Vitus székesegyház jelenti magát a prágai várat. Az egyik bejárat egy régi várostérről vezet, amelyet Hradzsin térnek (Hradcanské námesti) neveznek. Hradzsin főtere környékén alakították ki a jobbágytelepülést, melynek lakói a prágai vár kiszolgálásán dolgoztak. A tér az 1541-es tűzvész után is megtartotta eredeti alaprajzát. Számos szép barokk, és reneszánsz palota (melyek közül egyikben a Cseh Nemzeti Galéria működik), és egy templom áll a téren. Ami nekem itt legjobban tetszett, az egy női alakokat ábrázoló zöld lámpa volt.

Eljutás: A vár első udvarának bejárata előtt van, illetve a villamostól jövet hátulról.

A vár a legtipikusabb, legismertebb nevezetessége Prágának, amely szinte mindenhonnan látható a városból. A Szent Vitus székesegyház Prága, és egész Csehország legnagyobb, és legfontosabb egyházi épülete, a cseh királyok, és királynők koronázásának tradicionális helyszíne volt. A főépület mellett számos kápolnája is figyelemre méltó, az egész székesegyház legszebb része a Szt. Vencel kápolna. A székesegyház helyén korábban több templom állt, a jelenlegi gótikus székesegyházat 1344-ben, IV. Károly kezdte építtetni. A 15. század első felében (amikor még mindig nem volt teljesen kész) a huszita-háborúkban megsérült a székesegyház, majd, 1541-ben, egy nagy tűzvészben is jelentős sérüléseket szenvedett. 1844-ben dolgoztak ki egy programot a székesegyház befejezésére, és renoválására, és végül, 1929-ben, több mint 600 év után, a székesegyház építése befejeződött. Az udvarban található még az Öreg királyi Palota, amely a XVI. századig a Bohemian királyoknak és hercegeknek adott otthont. Napjainkban az elnökválasztást tartják itt. Ahogy tovább haladunk az udvarban láthatjuk még a Szt. György bazilikát. A prágai várnegyed legrégebbi, Prága 2. legrégebbi, és Prága legjobb állapotban lévő román temploma. 920-ban alapították, és 973-ban a szomszédos bencés kolostorral bővült. Egy 1142-es tűzvész után újjáépítették. Külső része nem utal arra, hogy a templom már több mint 1000 éves, ezt főleg a bazilikába belépve lehet látni. Jelenleg koncertteremként működik.

Utunk vébén lesétáltunk a várból, az irányt a Legií nevezetű híd irányába vettük, melyen áthaladtunk a túloldalra. Végül felszálltunk egy villamosra, amely a szállásig vitt bennünket.

Motoros túra a Balkánon 2. rész

Következő bázisunk Sarande volt. Ekkora már egész szétszakadt kis csapatunk, a további útvonal eltérő volt, csak a bázis – a közös szállás -, tartott minket össze. Sarande a fenséges Pantokrator-hegy lábánál Dél-Albánia kikötővárosába a Jón-tenger partján. Az Albán Riviéra déli végpontjaként kedvelt üdülő hely, komp járat köti össze a közeli Korfuval. Sarande nappal csendes város, éjszaka viszont feléled. Szórakozó helyek, éttermek, fagylaltozók tarkítják a partot. Volt is szerencsénk egyik este egy jó kis közös mulatozásra és táncra. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, figyelmesek, könnyen barátkoznak. Saranda egy nagy ütemben fejlődő kisváros, gyönyörű tengerparttal, gombamód szaporodó, több emeletes szállodákkal, rendezett épületekkel. A külvárosi rész viszont lepusztult, apró szűk utcákban, néhol romos, szürke épületekben, bódékban élnek az emberek. A város szívében találtunk szállást, amely nagyon kényelmes volt. Az aljában volt egy kis nappali szerű terem, ahol hideg üdítő és alkohol fogyasztására volt lehetőség. Néhány lépésre több étterem is volt mellettünk, ahol mindenféle helyi étel között válogathattunk, a gyros isteni volt, a joghurtos öntet különös finom volt rajta, enyhén sós.

Saranda tengerpartja inkább köves-kavicsos, úgyhogy érdemes gumi cipőt, papucsot vinni magunkkal, ha be szeretnénk menni a vízbe. A lakosok – s itt az egész Albán területet is említhetném, nem csak Sarande-t -, hitvallásuk szerint általában muzulmánok vagy görög-katolikusok. Majdnem minden településen található mecset. Sarande városában is napi ötször szólalt meg a minaretből a müezzin. Ez olyan hangerővel szól, hogy az egész város összes zaját elnyomta. Teljes biztonságban éreztük magunkat itt - s egész Albániában -, náluk még él a vendégjog. Amiről nem találok információt, hogy miért, de van egy szokás: medvét tesznek/kötöznek/függesztenek a házak tetejére. Ez a medve lehet kabala, szobor, vagy bármi. Állítólag megvédi a házat és lakóit a rossz szellemektől. A fiatalok egész jól beszélnek nyelveket, a kedvenc éttermünkben a pincérek pl. angolul és olaszul kiválóan beszéltek, de meglepetésünkre még néhány magyar szót is tudtak. A közlekedés itt is kaotikus, többször volt, hogy kerülgettük egymást az úton, pedig motorral nem olyan nehéz a közlekedés. Sokszor alig másfél sávon megy a két irányú közlekedés. De igazából ennyi nap után már teljesen megszokta az ember ezt. 

Sarande (mint fentebb már említettem) bázisként szolgálta utazásunkat, ide tértünk vissza esténként. Egyik nap Burtint felé vettük az irányt, amely nincs messze. Föld út vezetett egy szakaszon, de ez egyáltalán nem okozott gondot nekünk. Gyönyörű öblök, kisebb szerpentinek tarkították utazásunkat errefelé is. A motort az összes cuccunkkal biztonságban kint hagyhattuk a világörökség részét 1992 óta képező történelmi épület együttes körül. A belépőt megváltásakor a pénztáros megengedte, hogy a sisakunkat és védőruhánkat ott hagyjuk nála. Ez a hely a Jón-tengert a Butrinti-tóval összekötő Vivari-csatorna parján fekszik, szemben Korfu szigetével. Ez a város az ókorban Buthroton néven a görög Épeirosz, majd, mint Buthrotum a római Epirus provincia jelentős városa volt.  

Butrint látnivalói: épületei az elmúlt kétezer év történetének valamennyi korszakát megidézik. Az epiróta és görög időkről tanúskodik a Kr. e. 4. századi Aszklépiosz-szentély, a széles promenád az Oroszlán- és a Szkaiai-kapuval, valamint a száz évvel fiatalabb színház. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaik padlós fürdő fűtő teremmel, valamint egy gymnasium (testgyakorló hely) ugyanabból a századból. Az ókeresztény kor tanúi a már említett bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, valamint egy helyi nemesember 5. századi lakóháza, a Trikonk-palota. A Velencei Köztársaság idejéből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély. Igazi kis idő utazásban volt részünk itt.

Nagyon szép állapotban maradt fent a görögkori színház (fotó később).

Egy ókeresztény keresztelőkápolna romjai fennmaradtak (fotó később).

Félszigetének közepén egy középkori vár van, nagyon hangulatos az egész hely. Innen látható az Ali Tepeleni pasa vára a csatorna túlpartján, ami sajnos valamilyen okból nem látogatható.

Butrint gyönyörű fás területen fekszik, a citromfák illata belengte a környéket, valamint hatalmas kaktuszok emelkedtek ki a tájból.

Sarande és Butrint között nagyon elszaporodott az illegális építkezés. Ezért nagyon sok házat láttunk, amelyek le voltak rombolva, a törmelékek ott voltak hagyva, csúfítva az összképet. Olyan érzése volt az átutazónak, mintha valami hatalmas földrengés rázta volna meg a környéket. Ezeket a házakat az 1997-es anarchia idején építették, majd mikor helyreállt a rendszer, akkor a hatalom úgy döntött, hogy nem szab ki súlyos büntetéseket, hanem egyszerűen odamennek és az egyik támasztó oszlopot kiverik. Azóta pedig így vannak, hiszen mit is lehetne kezdeni ezekkel? Mondjuk, ha már lerombolták őket, az eltakarításukról is gondoskodhattak volna. A másik kategória a félkész házak csoportja. Valószínűleg így nem kell annyi adót fizetni, ezért van sok épület 80-90%-os állapotban.

Következő nap ugyanazon az útvonalon indultunk el, immár Korfu felé vettük az irányt. Elhagyva Butrintot egy kis lélekvesztővel vittek át minket a Butrinti-tavon, majd még bal kézre egy pillantást vethettünk Ali Tepeleni pasa várára, s lassan búcsút intettünk Albániának. Újabb kanyargós, úttalan utak következtek, mintha csak a végtelenbe vettük volna az irányt. Néhol birkák keresztezték az utunkat, néhol nem volt semmi, csak a nagy puszta, a végtelen, hegyek között. Az Albán-görög határátkelőt egy kisebb épület tarkította. Itt emberek várakoztak, ki gyalogosan, ki kerékpárral, ki rozoga autóval. De volt olyan ember is, aki éppen a birkáját vitte pórázon valahová. Viszonylag gyorsan haladt a sor, így hamar átléphettünk a görög területre. Innen a kikötő már nem volt túl messze, viszont hogy melyik állásról indul a komp, annál nehezebb volt megtalálni. A kompozás kellemes volt, a látvány magáért beszélt.

Korfu viszonylag kis területen található, úthálózata nagyon jónak mondható.

Korfu viszonylag kis területen található, úthálózata nagyon jónak mondható. Korfu (görögül: Kerkyra) Görögország legészakibb szigete. A Jón-tengerben található, és csupán 2 és fél kilométerre fekszik Albániától, komppal körülbelül 75 percre. A sziget Kr. e. 750-ig még a kontinens része volt, csak ekkor szakadt el tőle.

A kicsike termékeny félszigeten álló város két részre tagolódik – a déli Garítsa városrészre, és az északira, amit Áyios Nikólaosnak neveznek. Az északi városrész legmagasabb pontján áll a velencei erőd, melyet egy sajátos, védelmi célokat szolgáló vizesárokkal leválasztottak a szigetről. Ez az északi rész az óváros, mely az évszázadok során alig-alig változott – inkább csak kialakult, mintsem kiépítették, és ma már toldozott-foldozott szűk utcácskái csak a gyalogosok számára járhatóak. Kicsi üzletek, kávézók és éttermek tarkítják az utcákat. Mindezekkel párhuzamosan változott is a város, és manapság magán viseli az összes itt megfordult hódító kultúrájának sajátos jegyeit. A kanyargós, macskaköves utcácskák jellemzik, melyeket a velenceiek által épített 3-4 emeletes gyönyörű házak szegélyeznek.

Vannak homokos és aprókavicsos partszakaszok, természetes és kiépített strandok, eldugott, vagy éppen felkapott, nyüzsgő fürdőhelyek is, tehát ilyen szempontból is a sokféleség jellemzi a szigetet. A fehérre meszelt házak, és a tündöklő virágok látványa lenyűgöző tud lenni.

A következő Albán uticélunk Gjirokstra vára volt. Rendezett, szép út vezet fel a vár kapujához. Gjirokastra hagyományos, palakővel fedett boltíves kőházai, szűk, macskaköves utcái sajátos légkört adnak a városnak. Mintegy kétszáz lakóház és a 17. században épült, majd az 1872-es tűzvész után újraépített bazár áll védettség alatt. Enver Hoxha szülőháza ma néprajzi múzeumnak ad otthont (a demokratikus fordulatig a felszabadító harc múzeumaként működött. A városka fölé magasodó 18. századi fellegvár jó állapotban lévő falai és saroktornyai uralják a városképet. A várban fegyvermúzeum található (ágyúk, tankok), de itt állították ki például az Albán Néphadsereg dicső hadizsákmányát, az albán légtérbe tévedt, 1957-ben lelőtt amerikai Lockhead T–33-as vadászrepülőt. A várudvarban óratorony, egykori börtön, szökőkút, istállók, és a pódium, amelyen évente-kétévente fellépnek a Nemzetközi Albán Folklórfesztivál résztvevői. (forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gjirokastra)

Fentről a várból szép kilátás volt a városra és a mellette húzódó hegyvonulatra. A vár belső udvarát nem őrzik szigorúan, így az ember kedvére felmászhat rá, sétálhat a belső udvaron. A környezete rendezett és tiszta.

Motoros túra a Balkánon

Országok, amiket érintettünk: Budapest - Szerbia – Montenegro – Albánia – Korfu – Albánia – Macedónia – Koszovó – Macedónia – Horvátország – Magyarország (Pécs) – Budapest

Megállók, ahol kicsit többet időztünk: Feketics – Zlatibor – Ulcinj – Durres – Tirana – Sarande – Butrint – Gjirokaster – Korfu - Ochrid

A kora délutáni órákban indult kis csapatunk motorral ennek a túrának. Az első állomásunk Szerbiában volt, itt gyakorlatilag az éjszakát töltöttük. Az időjárás nem kedvezett, a határtól egyfolytában esett az eső. A település neve, ahol megszálltunk Feketics volt, ez egy középbácskai falu, és a Krijava patak mentén fekszik a Szabadkát Újvidékkel összekötő E-75-ös nemzetközi út mentén, amin mi is haladtunk. A szállásadónk elég furán – s ez enyhe kifejezés – bánt velünk, de jó kedvünket nem tudta szegni, főleg néhány kupica šljivovica után. A reggeli órákban egy kiadós pihenés után folytattuk utunkat. 

A következő állomásunk a Szerbia nyugati részén fekvő Zlatibor volt. A folyamatos esőzés továbbra is nehezítette utunkat, s felérve a hegyekbe immár a hideg is zilálta a kedélyeket. Zlatibor a tengerszint felett 1000 méteren fekszik Belgrádtól 230 km-re. A motorok eresz alá helyezése és egy forró fürdő után a közelben található szórakozóhelyekkel és éttermekkel teli részt látogattuk meg. Isteni vacsorával, sörrel és pálinkával ünnepeltük megérkezésünket. Kicsit fáradtan ballagtunk a szállásunkra, majd egy kiadós alvás után folytattuk utunkat immár Montenegró irányába. Montenegró, a fekete hegyek országa – Európa egyik aprócska oázisa, egy elrejtett pici fiatal ország, amely európai viszonylatban viszonylag ritkán lakott hegyvidéki terület a Dinári-hegységben. Meredeken leereszkedő hegyek kísérik öblökkel tagolt partját az Adria mentén. Az utazásunk nagyon szép és kellemes volt, mesés tájakon át vezetett utunk. Montenegró csupán 2006-ban vált független állammá, és lépett ki a Szerbia és Montenegrói államközösségből, történelme és kultúrája azonban sokkal inkább a régmúlt időkre tekint vissza. Szerbián át végig az eső volt a társunk, de amint átléptük a határt, mintha kicserélték volna az időjárást. Meleg, ragyogó napsütés várt ránk. Az esőruhát jó mélyen el is pakoltuk a motorok dobozába.

Első állomásunk Montenegróban Ulcinjban volt. Ez a város Montenegró tengerpartjának legdélebbi városa, csupán 10 km-re fekszik az Albán határtól. Itt két éjszakát töltöttünk. Ez egy gyönyörű, romantikus városka, amely a nevét alapítójától, Kolchis-ról kapta. Nyáron Ulcinj népszerű túracélpont. A világ minden tájáról érkeznek ide pihenni és kikapcsolódni vágyók. Nagy számban vannak a visszatérő vendégek, hiszen a hosszú ideig tartó szezon és a csodálatos tengerpart megragadja a látogatót. Montenegró leghíresebb strandjai találhatók itt. két homokos partszakasszal büszkélkedhet a város, melyek közül a nagyobbik, a Velika Plaza 13 km hosszan terül el. A tenger itt nagyon csendes, apróbb hullámai mossák a partot, puha, sötétarany színű homokot hordva a partra. A kisebb strand a Mala Plaza ugyan csak pár száz méter hosszú. Ezen felül Ulcinj majdnem 33 km hosszú partszakaszát 18 öblöcske tarkítja. Ez a környezet lehetőségek tárházát biztosítja az aktív és passzív pihenésre vágyóknak. Maga Ulcinj üdülőváros jellegű, de látványosságai közé tartozik a romjaiból újjáépülő óváros és a kalózok bástyája, Sinan pasa dzsámija, az óratorony, vagy az ortodox templom olajfás kertjével. A turisták kiszolgálásáról számos étterem, kávézó, bár, disco gondoskodik, de nagy számban találhatók üzletek Ulcinj bevásárló utcájában, valamint szupermarketek is. Egyik este fent vacsoráztunk az óváros egyik hangulatos éttermében. Remek kiszolgálásban volt részünk, s isteni eledelek közül válogathattunk. A vacsorához kihagyhatatlan volt a Lozovaca (szőlőpálinka) megkóstolása. A tengerből frissen fogott hal és mindenféle csemege íncsiklandozóan hatott ránk. Másnap reggel a helyi marketben bevásároltunk, s egy nagy közös reggelivel kedveskedtünk néhányan utazó társainknak – nincs is jobb, mint egy átmulatott, másnapos éjszaka után egy kiadós reggeli elfogyasztása baráti körben, majd a parton süttetni a teli pocakunkat. Bárhová tértünk is be, a helybeliek szeretettel fogadtak minket. Mindenhol barátságos légkör veszi körül az ide érkező turistákat. Az emberek kedvessége, segítőkészsége csak még vonzóbbá teszi a helyet és arra ösztönöz, hogy újra és újra visszatérjünk. Pihenten és immár lebarnulva folytattuk utunkat.

Albánia négy országgal határos: Montenegroval, Kosovoval, Macedóniával és Görögországgal. Az albán határ eléggé közel volt, így az útlevelek kéznél kellettek hogy legyenek. Én a túra előtt úgy képzeltem el az Albán határt, hogy nagy sorállás lesz, fegyveres határőrök ellenőrzik majd le iratainkat, ezzel szemben, ami fogadott minket azonban több, mint meglepő volt: előttünk néhány autó állt, s motorral előrébb is engedtek, és az útlevél ellenőrzés is úgy zajlott, hogy összeszedték az útleveleket, levitték pecsételtetni, majd valaki visszahozta. Még csak meg se nézték normálisabban, hogy hányan vagyunk. Már a határon feltűnt, hogy bunkerek egész sorozata áll ki a földből. Ezeket még a nagy Enver Hodzsa építtette, aki Sztálin követőjének tartotta magát, s paranoiájának köszönhetően létesültek eme remekművek, számuk valahol 500 000 és 800 000 között lehet. Érdekes képet ad, ahogy ki-kibukkannak a tájból. Ha jobban belegondolunk a bunkerprogram meghálálta magát, elriasztó, s a tökéletes biztonság és bevehetetlenség mítoszát kialakító erejének köszönhetően egyetlen szomszédja sem támadta meg az országot. A hadi helyzet enyhülésével mára a bunkerek egy részét alternatív művelés alá vonták: a nagyobbak akár raktárként, ólként, vagy szimpla kukaként is felbukkannak itt-ott. Albánián áthaladni élvezetes volt. Gyönyörű tájak váltakoztak. A magasan fekvő területeken hegyvidéki klíma a jellemző, de az ország többi részén mediterrán éghajlat uralkodott. A természetes növényzet tűlevelű erdők sorából állt, amely a klímához igazodva jött létre. A hegyvidékeken főként vegyes erdőket találunk. Az utak minősége hagy némi kívánni valót maga után, voltak jobb és rosszabb szakaszok, de helyenként még a főutak is tele vannak kátyúkkal, szerencsére ez túramotorral nem okozott különösebb problémát. Tehát lyukas foltos utak, kaotikus építkezések, por, összevisszaság, teherautók, zsúfolt vezetőfülkék és utasterek, néhol szamár vontatta kordék és más nehezen azonosítható járművek minden szabályt mellőző forgataga fogadott. Két sávos úton gyakran három autó is ment egymás mellett, de a legdurvább az volt, amikor szemben is érkezett egy autó teljes nyugodtsággal a forgalommal, úgy hogy ezen rajtunk kívül szinte senki meg sem lepődött. Ez volt Albánia egyetlen autópályájára. Jellege olyan, mint idehaza az M0-ás - bár még éppen akkor raktál le az utolsó köveket. Ami megdöbbentő volt, hogy az összes bekötőút szinte láthatatlan volt, szedett-vedett földutakról közvetlenül csatlakoztak a külső sávra, olykor úgy tűnt, hogy a semmiből vág be egy-egy autó. Útközben többször ledudáltak minket. Az első megdöbbenés után rájöttünk, hogy ez itt a tetszésnyilvánítás legelterjedtebb eszköze, amit lelkesebb sofőrök azzal spékeltek meg, hogy a kormányt elengedve, két kézzel integetnek nekünk. A dudálás egy idő után már nekünk is remekül ment, sőt… A városhatártól a központba vezető sugárutat a legsötétebb romániai emlékeket felidéző, lepusztult panelek kanyonja fogja közre.

A városok nem mondhatók tisztáknak, ennek ellenére a lakosok kedvesek és segítőkészek. Hatalmas kontraszt jellemzi az egyes területeket. Találkoztunk ultramodern benzinkúttal - amihez foghatót még egyik utazásunk során sem láttunk -, illetve olyat is láttunk, ahol a tartályok be volt építve egy kicsiny házba. Ez a ház egyben a benzinkutas piciny otthonaként is szolgált. Itt csak mellékesen említem meg, hogy a kutasnak gyönyörű és barátságos kutyusa belopta szívünkbe magát. Az utakon néhol szarvasmarhák állják utunkat, sokszor bárgyún fekszenek, így nagyon oda kell figyelni, ez főként Észak-Albánia mészkő-hegyvidékén és szerpentin-területein volt jellemző. Rengeteg alagúton haladtunk át utunk során, s mesés látvány fogadott utunk során. Előbb vegyes erdős rész, majd fenyőerdő, ki-kibukkanó települések tarkították a tájat a hegyekben, majd kezdődött a leereszkedés, s elénk tárul a varázslatos látvány, a tenger több száz méter magasságból. Albániára tehát a kettősség jellemző, a balkáni jegyeket magán viselő északi és belső rész, illetve a mediterrán és egzotikus tengerparti rész. A szerpentinen élvezetes volt az ereszkedés. 

Utunk Durresbe vezetett. A tengerparti városok közül ez a legnagyobb város. Ez Albánia legrégebbi városa, legnagyobb kikötője és az egyik legjelentősebb települése gazdasági szempontból. A tengerparti részen sokkal jobbak a körülmények, mint az ország belső részén. Ennek hátterében véleményem szerint az állhat, hogy a külföldi befektetések is javarészt ide irányulnak. A partot újonnan épült szállodák szegélyezik. Itt-ott a szállodák sorát egy-egy régi lepusztult ház töri meg. A szálloda, amiben sikerült szállásra lelnünk a közvetlenül a parton volt, bár az ablakaink és az erkélyeink az utcára néztek. A legfelsőbb emeleten kaptunk szobákat, ez csak azért érintett minket kicsit kényesen, mert motorral lévén minden cuccunkat fel kellett vinnünk a hőségben az ötödik emeletre. Miközben éppen pakolásztunk, egy idős férfi jött be a szobába minden kopogás nélkül. Végig nézett minket, majd nyugtázta, hogy ezek nem huligánok, maradhatnak, vagy valami hasonlót árult el az arckifejezése, bezárta maga után az ajtót és szó nélkül lelépett. A szállodában nem volt klíma, így elviselhetetlen volt a hőség, de jó túrázókhoz híven minden akadályon átléptünk. A tenger isteni volt, az emberek kedvesek. Az épület aljában lévő étteremben a kiszolgálás első osztályú volt, ott a vendégek körül forgott a világ. Ami döbbenetes volt, hogy esténként a szeméttel teli utcai konténereket nemes egyszerűséggel meggyújtották, s kora reggel – kis túlzással -, egy kalapács méretű eszközzel próbálták romba dönteni az utcában található egyik régi lakóházat, hogy helyébe majd újabb szállodát húzzanak. 

Ha már Albánia, kihagyhatatlan volt Tirana, amely a turisták legfőbb célpontja, s egyben maga a főváros. Az ország egyetlen nemzetközi reptere is itt található. Tirana központjában található a Szkander bég-tér, ahol megtalálható az Et'hem Bey-mecsetet, a Szkander bég lovas szobor, a kormányzati épületek, a Történeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár. Ott jártunkkor a teret éppen felújították. A mecset vagy dzsámi teljesen sértetlenül vészelte át a kommunista rendszer vallásellenes kampányait, ami nem is annyira evidens, ha belegondolunk, hogy Albániát kiáltották ki a világ első vallásmentes államának. Próbáltam utána nézni itt a neten, hogy mit lehet tudni erről a mecsetről, de nem túl sok infót találtam. Az kétségtelen, hogy teljes pompájában látható, s látogatható. A legérdekesebb dolog az épületben a benti falfestmények látványa, szép színes, kidolgozott belső térrel rendelkezik. Úgy tudom, hogy a festő ismeretlen. A belépésnél kaptunk egy vékony, szépen összehajtogatott kendőt, amit a fejünkre kellett tenni úgy, hogy a vállunkat is eltakarja, persze mindez motoros felszerelésen elég mókásan nézett ki. Persze cipőt is le kellett venni, bent minden le van terítve perzsaszőnyegekkel. Az alsó szinten nem nagyon mertünk fényképezni, de a karzaton azért sikerült néhány képet készíteni. Tirana egy rendkívül színes város, de nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem a szó szoros értelmében. Mindenféle színű épületek sora tarkítja a látképet. A vezetékek pedig úgy kúsznak fel az oszlopokra a házakról, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja fejteni, hogy mi hová tartozik. Az utcán gyerekek árultak hűtőmágnest, kedvesek, cserfesek voltak. Tiranában szintén kihagyhatatlan volt egy helyi étkezés illetve a Raki és Szkander bég konyakot sem hagyhattuk ki a megkóstolandók listájáról.

Szederdzsem

Egy kis szedertörténelem
 

A rózsafélék családjába tartozó szeder a sivatagok kivételével az egész világon elterjedt. Valójában több, egymással kereszteződésre képes fajról van szó, ezért a szeder növénytani szempontból igen változatos összetételű állománynak tekinthető.

Természetes lelőhelyeit az emberiség régóta ismeri. Fogyasztását a görögök köszvény ellen javallották.

Termesztésbe vétele és piaci értékesítése azonban csak a XIX. században kezdődött meg. Ekkor indult meg a tüskementes, valamint a termesztést megkönnyítő, egyenesen álló szárú változatok kifejlesztése is. Vannak, akik szerint a tüskékkel együtt az erőteljes, jellegzetes ízanyag is eltávozott a termesztett szederből. 

A szederdzsemet az alábbi módon készítettem: a szedret megmostam, érett, de kemény gyümölcsöt kaptam hozzá. Feltettem főni egy nagy fazékba, egy kicsit megtörtem fakanállal a szemeket. Amikor kicsit összeesett átmertem a kenyérsütő gépembe, s beállítottam a lekvárfőző programot. 

Engem nem zavarnak a magok, de aki nem szereti, az a Dzsemfix hozzáadása előtt szitán átpaszírozhatja. Ízlés szerint cukorral édesíthető, illetve pici tartósítószer hozzáadása ajánlott. Forrón, steril üvegekbe kanalaztam, lefedtem és száraz dunsztban hagytam kihűlni.

Palacsintát sütöttem néhány nap múlva, ott használtam töltelékként, de kenyérre kenve és süteménybe felhasználva is kitűnő édesség.

Paradicsomos csatni - Tamatar chatni

Tegnap egy kis összejövetel volt nálam, lassan hagyománnyá kezd válni, hogy valamilyen finomságra invitálom otthonomba a barátaimat.
 

A tegnapi menü sült hús, pörkölt, petrezselymes krumpli, savanyúságok és paradicsom csatni volt. Kedves barátnőm Gabika készített még nekünk görög salátát és diós tekercset, isteni volt mind a kettő.

A legnagyobb sikert a paradicsom csatni aratta, melynek elkészítési módját megosztom veletek, de előbb olvassátok ezt az igaz és találó indiai bölcsességet:

"Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs, párnap múlva vissza adta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK."

Paradicsom csatni - Tamar chatni

Hozzávalók:
8 érett paradicsom
4 evőkanál víz, de ezt pótolni kell idő közben
2 evőkanál ghí vagy növényi olaj
2 kávéskanál fekete/fehér mustármag
2-3 finomra vágott erős zöldpaprika (tegnap egy paprikát vágtam bele, kellemesen volt csípős, ma készítettem egy újabb adagot, s kettőt tettem bele, csíp, mint a veszedelem, de nagyon fini)
5 szegfűszeg
2 babérlevél - na ezt hagytam ki tegnap és ma is, mert úgy emlékeztem, hogy van itthon
1 5 cm hosszú fahéjrúd
1 kávéskanál római kömény
2 kávéskanál őrölt koriander
1 evőkanál finomra reszelt friss gyömbér
1 csipetnyi hing - nekem ez is kimaradt - mert nem volt itt a boltban - heves felbuzdulásom eredménye az elkészítéshez, hogy a belvárosban kapható indiai fűszeres kimaradt a beszerző körútról
1 kávéskanál só
4 evőkanál cukor

Az elkészítés nagyon egyszerű, de időigényes:

A paradicsom héját lehúztam, felvágtam az érett paradicsomokat és félre tettem. A mustármagot kipattogtattam, amennyire lehetett olajban (az eredeti recept szerint ghíben kellett volna), majd a fűszereket és a gyömbért is hozzáadtam a só és a cukor kivételével, és kb. 1 percig pirítottam. Beleöntöttem a paradicsomot, belekevertem a sót (itt kellett volna a hinget is hozzá adni), megkevertem, majd fedő nélkül kis lángon 20-30 percig főztem. Ekkor beletettem a cukrot, és további 5 percig nagy lángon főztem, míg egy sűrű paradicsomszószt nem kaptam belőle. Kidobtam belőle a szegfűszeget és a fahéjrudat (s ha lett volna benne a babérlevelet is). 

Különösen sült csemegékhez ízletes.

Elkészítési idő: 40-50 perc.

Jó étvágyat hozzá!

Guadeloupe

Bonsoir

2003-ban Kolombusz nyomába eredtem, hogy felfedezzem a kis szigetországot a Kis-Antillák legnagyobb szigetét, a Szélcsendes-szigetek csoportjába tartozó Guadeloupe-ét. Az utazás nem volt egyszerű, átszállással kellett utaznom Párizson keresztül, úgy hogy repteret kellett váltanom. Azon kívül, hogy kábítószert keresek nálam - a franciák szerint egy törékeny, szőkeség nem is lehet más, mint drogfutár -, s majdnem lekéstem Párizsban a gépet, nem volt más problémám. Eléggé megrémültem, amikor két nagydarab néger fickó rám ripakodott, hogy mutassak meg ezt és azt, vegyek le magamról minden felesleges ruhadarabot (cipő, öv), hogy minél jobban át tudjanak vizsgálni. Még jó, hogy augusztus volt, Kisasszony havát írtuk, s lengén voltam öltözve. Párizstól 8,5 óra volt az út, de nem sokat érzékeltem belőle, mert szinte végig aludtam. Amikor a légiutas kísérők felébresztettek, akkor láttam csak, hogy milyen meseszép a sziget madártávlatból. Nem véletlenül viseli a „Pillangó sziget” nevet, ugyanis úgy néz ki, mint egy hatalmas felemás szárnyú pillangó. De a "Szép vizek szigeté"-nek is nevezik.. (Guadeloupe főszigete két részből áll, amelyet keskeny szorosként a 6 km hosszú Salée (sós) folyó választ el. Basse Terre, a nyugati rész a kelet-karib-tengeri vulkanikus szigetlánc tagja. Grande Terre, a K-i rész az ívben elhelyezkedő mészkőszigetek egyike.) Felemás a sziget két részének infrastruktúrája és természeti felépítése. A gép landolt, majd következett a leszállás. Életemben először voltam a trópusokon (s remélem nem utoljára), így el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet az, amikor megcsap a forróság. A páratartalom 60-80%, a hőmérséklet pedig 26-28 fok között ingadozik. De ezt az elsőre kellemetlennek tűnő élményt a pálmafák látványa, a gyönyörű, azúrkék égbolt, a tiszta levegő azonnal feledtette. A repülőgépről leözönlött a rengeteg ember, s szépen el is oszlottak. A legnagyobb részük fekete bőrű volt, abban az időben nem volt felkapott üdülőhely, így a fehér ember ritka volt, mint a fehér holló.

A szigeten manapság a turizmus hozza a legnagyobb bevételt. A banánt termesztik a legtöbben a szigeten. A banánültetvények látványa lenyűgöző volt. Ezen kívül rum és cukornád termesztése folyik. A mezőgazdaság nagyon fontos, az előbbiek mellett cukornád és padlizsán termesztése is jellemző. Ami nagyon magával ragadó látvány, hogy a természetet igazán közel érezheti magához az ember, az pl. út mentén háziállatok legelésznek. Régi autókkal járnak főként az emberek, főleg francia gyártmányúakkal, de már abban az időben is kezdtek megjelenni a nyugati típusú, tengeren túlról érkező autók a szigeten. A vezetési stílusuk nekik is más, mint az európai embereké, az autót használati tárgynak tekintik, törik-zúzzák, s nem igazán javíttatják, megy, amíg megy.

Az első éjszaka furcsa volt nagyon, alig tudtam aludni, tücskök-bogarak adtak éji zenét. Úgy tűnt, hogy koncertjükkel az álommanót minél messzebb szeretnék tartani. A sziget álomszép. A karibi szigetvilágban található Guadeloupe szigete fehér strandok, gyümölcsökkel és fűszerekkel elvarázsolt ételek világa. A tenger és az óceán felejthetetlen élmény. Basse Terre területén van a Soufriére nevű, 1.467 m magas működő tűzhányó, a kelet-karib-tengeri térség legmagasabb pontja. A vulkán lábánál fekete a homok, ilyet még sohasem láttam. Forró, s olyan puha, hogy úgy érzi magát az ember, hogy valóban tűzön jár, de nem a parázson, hanem magán a lángon. A helyi lakosok, akik főként kreolok, vígan fociznak a homokban, majd hanyatt-homlok rohannak a hűs vízbe. Ezek a vulkáni eredetű fekete strandok nagyon különlegesek. Sűrű, számtalan vízeséstől tarkított, trópusi őserdő borítja a hegyvölgyes szigetrészt.

A dzsungel leírhatatlan szépségű. Mezítláb tettem meg a hegy lábától az utat a hegy tetejéig. A természet által simára csiszolt köveken, fából készült hidakon lépkedtem egyre magasabbra. La Soufriere vulkán (Volcan de la Soufrière) alatti erdő borította hegyeken élvezet volt a séta. Utamon hatalmas levelek, indák kísértek. A sűrű növényzetbe beleolvadt az állatvilág, különös hangok, zajok hallatszottak. A hegyi patak végig hömpölygött az út mentén és alatt. A hegyoromnál felejthetetlen látvány tárult elém, egy hatalmas vízesés (Chutes du Carbet). Gyűjtőhelyük kis tavacskák voltak, amiben érdemes megmártózni. Kristálytiszta a víz, akár inni is lehet belőle. Az évek alatt egyre rosszabb minőségű hajam (a káros tényezők hatására, amik érik nap, mint nap), mindenféle balzsam, hajvég ápoló nélkül sima volt, fésülhető, visszanyerte színét. A bőröm ugyanilyen változásokon ment keresztül, simává, puhává vált, akár egy kisbabáé. A vízben lévő magas ásványi anyag csodákat tett. Lefelé elkapott a trópusi eső. A karibi zápor megfoghatatlan erővel zúdult rám, a növények kinyitották pórusaikat, szinte hallottam, ahogy a hőség után fellélegeznek. Ekkora vízcseppeket sehol sem láttam még. A levelek úgy csillogtak, ragyogtak, mint a legértékesebb gyémánt a világon, szépségük vetekedett minden drágakő látványával. A levegőben mindig a hatalmas ciklámen szirmú Bougainvillier, porcelánrózsa, a sárga kerekszirmú alamandas és egyéb trópusi virágok illata árad.

Záporesőben sűrűn volt részem a nyaralásom során, elkapott az utcán, a parton, mindenfelé. Egyik pillanatról a másikra jelentek meg a felhők. A tenger, az óceán hatalmas hullámok táncába kezdett. A mi kis „hullámveréseink” pl. a hajdúszoboszlói strandon meg sem közelítik a valós élményt. Ilyenkor nem érdemes mindig menekülőre fogni, mert hamar elvonul a zápor. Volt, hogy betemettem magam a forró homokba, hogy védje testem a hirtelen jött hűs esőzéstől. Az utcán az emberek ilyenkor kosarukat a fejük felé emelik, s úgy haladnak tovább.

A guadeloupe-i emberek kultúrájuk igen vegyes mind zenében, gasztronómiában, vagy egyéb képzőművészeti alkotásokban. A szigetlakók mindennapi életéhez tartozik a zene. Az esti bárokban különböző stílusú zenék szólnak. E távoli világ egyedi gasztronómiájából is érdemes kivenni a részünket. A felszolgálók általában indiaiak, amin meglepődtem, ugyanis belőlük is van a szigeten. Egy csillagos estén érdemes üldögélni a teraszokon, ez olyan élvezet, amit manapság csak kevesen engedhetnek meg maguknak ebben a rohanó világban. Ügyesen ismertetik meg vendégeket a karibi finomságokkal a felszolgálók, az európai ízlésnek nehezen felelnek meg az ottani ételek. Senki más nem szereti olyan jó erősen fűszerezve az ételt, mint ennek a karibi szigetnek a lakói. Egyszerűen lenyűgözőek az ízek. Nem szabad kihagyni a rumot sem, bár nagyon kell vigyázni vele, mert iszonyúan erős. Az étterem étlapjának csúcspontját a palourdes-k képzik, ezek a kis, barna, intenzív ízű tengerparti kagylók, valamint a tonhalak. Nagyon finomak, bár nálam a homár volt a befutó. (Csak különlegességként említem meg, hogy a szigeten lévő meki egyik fő specialitása a McHomar, s nagyon finom!). Mangót, maracuját, guavét, banánt, kókuszt s mindenféle gyümölcsöt, akár a fáról is lakmározhat az ember.

Az egyik nap isteni kókuszfagyit volt szerencsém enni. Egy hordószerű edényben hűtik, folyamatosan kevergetik a masszát. Olyan fehér, mint a legtisztább hegycsúcsok valamelyike, s az ízét egyszerűen mennyeinek tudom jellemezni. Félve őrzik titkát, hogyan készítik, de az biztos, van benne valami varázslat.
A másik számomra érdekes esemény a szigeten a Tour de Guadeloupe volt, amit biciklivel rendeznek meg. Az egyébként is keskeny út egyik fele le volt zárva (nálunk ez elképzelhetetlen a budapesti forgalmat ismervén), az autósok egy sorba sorakozva mentek a versenyzők mellett. Emlékeztek még a Louis de Funes filmekre? Pontosan úgy néztek ki a rendőrök. Ugyanolyan volt a ruhájuk. Rövidnadrág, rövid ujjú ing, s ugyanaz a sapka. Elég mókás volt, mintha tettem volna egy kis időutazást. Az út szélén kicsi üzletek helyezkedtek el. Az emberek egyébként egész egyszerűek. Nem sokat értenek pl. a technikához. Volt, hogy szépen elmutogattam, hogy mit kell tenni a fényképezőgéppel, hogy fotó is készüljön, de nem igazán sikerült megnyomni azt a pici gombocskát. De azért a jóindulat és a jó szándék megvolt. Azt nem tudom, hogy ez a mai napig érvényben van-e, de akkor még engedélyezett volt a fű termesztése, természetesen csak meghatározott területen és mennyiségben. Így történt meg az többször is, hogy elszállt, mámoros figurák látványától hemzsegett a part, az utca, a kapu stb. A ruházatuk vagy tradicionális gyönyörű textilekből készült, szőttes ruhák, vagy teljesen európaiak. A Francia gyarmat szerepét is betöltő szigeten ugyanis miden napi látvány, hogy az emberek a párizsi divatmárkák sokaságát hordják magukon. Hatalmas ékszerek, nyakláncok, gyűrűk ékesítik testüket. Nekem elég furának tűnt, hogy abban a rekkenő hőségben rendesen fel vannak öltözve az emberek. Vannak olyan helyek a szigeten, ahová nem illik könnyed öltözékben menni, ez lehet egy bank, egy áruház (meglepő, de Match élelmiszer bolt volt a szigeten), de akár egy partszakasz is.
Utazásom során a sziget leghosszabb pálmafasorát is volt alkalmam megcsodálni. A pontos történetet nem tudom, de valamikor sokkal hosszabb volt, csak elpusztította egy hurrikán, s azok ahelyett lettek ültetve a mostanra lassan égig érő fák. Az út mentén láttam még egy különös temetőt. Fekete-fehér kockás volt minden síremlék.

Az ámulatba ejtő naplementék narancsvöröse utánozhatatlan. Ahogy a nap eltűnik az óceánban, mint a mesékben, amikor egy fényes korong hagyja el az égboltot, s veszik a habok mélyén. Az ég csillagai nagyon közel vannak, s tisztán kivehetők.

Az éji zene kihagyhatatlan élmény, amit az állatok produkálnak. A karibi szigetvilágot nem lehet egyszerűen leírni. Ez a térség végérvényesen rabul ejti szívüket, és többé nem ereszti, egyszerűen imádni lehet. Ha valamikor arra járnátok érdemes megnézni a Chateaux-öblöt, a Carbet-vízesést, a Napóleon-erődítményt, és a Murat-kastélyt.
A parton rengeteg kagyló található kisebb-nagyobb méretben. A helyi lakosok naponta többször kisétálnak a homokos partra és felszedik a szebbnél szebb kagylókat, amiket fonott kosárkába téve, befóliázva árulnak. A szigeten mindenféle csecsebecsét lehet kapni, de sajnos ott is elég sok holmin megtalálható a "made in China" felirat.

Sajnos szörfösöket nem láttam, mert nem volt szezon. Ezt nagyon sajnálom, szívesen ki is próbáltam volna. Aki szeret búvárkodni, annak ajánlom, hogy béreljen felszerelést, az óceán élővilága utánozhatatlan. Aki elég bátor, akár saját maga is lemerülhet kagylókért, a víz alatt hatalmas méretűekkel találkozhat.

"AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"

Amióta felébredtem ez az idézet jár a fejemben, amely Audrey Hepburn-től származik. A reggeli szokásos rituálém után útnak indultam. A városi utazás hol éles, hol tompa zaja felpörgeti a gondolataim sebességét, több száz kilométer/órával halad minden ki nem mondott gondolat az Univerzum felé. Ülök a metrón. Az emberek arca mereven nyugodt. Az egyik újságát bújja, másik az „okostelefonját”. Nyilván egyikük sem érzi, milyen csapás az élet rabjának lennie vagy éppen milyen felemelő az élet fehér galambjának tükrében pompáznia. Amíg fel nem száll egy kisgyerekes anyuka, addig az arcok komorak, még véletlenül sem hagyja el senki arcát egy kis mosoly sem. A gyermek, mint Isten katonája, mint egy angyal tör be az egyhangú utazás világába. Az emberek többsége immár rá figyel, s önkéntelen szájhúzással mosolygödröcskék jelennek meg az arcukon. Micsoda apró csodája ez a teremtésnek! A város, mint egy hatalmas szörnyeteg szippantja be az embert. Hol van már a hétvége? Közel, s mégis oly távol. Hová tűntek azok a pillanatok? A napfelkelte a capuccinóval, a madárcsicsergés a város zajától távol, a gyümölcs továbbálmodása befőtté és lekvárrá, a barátok. Andi csülökpörköltje, a sok nevetés, a szabolcsi pálinka íze, az éjszakai románc, a másnapos reggel. A vonat zakatolása, a család, a gyerekek mosolya, kedvességük, a család melege. A hétköznapok elfelejtése, a naplemente, s a nagy családi beszélgetések egy-két pohár ízletes bor mellett. Az emberek szánalmas elbizakodottságukban önmagukat tartják saját sorsuk kovácsának. Pedig a példáim is bebizonyítják, hogy sorsunkat millió-egy apró tényező befolyásolja, nem különben kedvünket. No de térjünk vissza a reggelhez, s újra ott ülve a metrón folytatom mondandóm. A gyermeki mosollyal némi csillogás költözött az emberek szemébe, s ilyenkor szemükben fel-felcsillan függetlenségük tudata. Végre ki mernek törni a napi rutinból, végre mernek egy kicsit ellazulni. Sok energikus ember van, de amint ott ülnek egymás mellett, arcukon nem ezt látod, nem a békét, a szabadságot. A belső-,  és szellemi szabadság nem fénylik az emberek szemében.

A metró megállni készül, beér a megálló területére. Most egy mellén kigombolt szőkeség képe suhan el az ablak előtt, majd egy piszkos blúzú öregember ráncos, fakó arca tűnt el előttünk, egy csapat színes ruhás külföldi harsány nevetése szűrődik be, egy öregasszony topog színes ruhájában, s fején meglibbenek az ősz fürtök, mint kopott élete szárnyai. A fék csikorgó hangja sérti a füleket, a szerelvények feljajdulnak kínjukban. Az emberek leszállásra készülődnek, keresik a kapaszkodás lehetőségét. A vonat megáll, az emberek le -, s felszállnak. Fürkészem a tekinteteket. A megfáradt, állott, áporodott levegő rémülten szökken be az ajtókon. Az ajtó bezárul, s elindul a szerelvény a sötét alagúton át. Mind utasok vagyunk az élet hajóján. Valaki kiköt, valaki tovább halad, valaki belefárad. De egy a lényeg, mindenkinek kell esély arra, hogy a jót lássuk meg benne, bármilyen külső jegyekkel rendelkezik, mert mint tudjuk a szem a lélek tükre. Tegyük meg ezt másokért, magunkét, hiszen nincs is szebb, mint egy csillogó szempár. Ezen gondolatok villantak át agyamon a háztól a metróig, s további egy megállón át. Ekkor jutott eszembe a címben szereplő idézet: "AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"

Körte a fáról az üvegbe

Itt a KÖRTESZEZON!

A hétvégét a családommal töltöttem a hétvégi házukban. Szombaton kisétáltunk a kertbe, s megnéztük, hogy mennyire értett a körte. Nagyobb része még zöld volt, de még így is akadt bőven érettebb termés is, ami napsárga és narancsos színben pompázott, már-már pirosodott. Egy kis létrával indultunk neki a szedésnek, de hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk úgy beállítani az ágak közé, hogy mindent elérjük, így felmásztam rá. A körtefa ágai elég törékenyek, ezért nagyon kell figyelni, hogy hová lép az ember, s hová helyezi a súlyát. A famászás olyan jó érzéssel töltött el, a gyerekkoromat idézte.

Hamar megtelt egy nagyobb vödör, s indultunk is vissza a kerti konyhához. Meghámoztuk a gyümölcsöt, majd citromos vízben átmostuk, hogy ne barnuljon meg. Majd a körte magházát kivágtuk, s feldaraboltuk egyenesen az üvegbe. A telepakolt üvegeket kétszer forráztuk a cukros, fahéjas sziruppal.

A túlérett körtéből pedig lekvárt készítettünk, amiből másnap fel is használtunk a palacsinta töltelékéhez.  A lekvárt kuktában főztük, mert abban nem ragad le, s nem kell egész idő alatt felette állni, viszont ez nem azt jelenti, hogy sorsára lehet hagyni. A kukta helyett persze bármilyen széles és magas főzőedényt választhatsz, a lényeg, hogy mielőtt összeesik a gyümölcs beleférjen (ha otthon készítek lekvárt én a kenyérsütő gépemet használom, mert azon van lekvár készítő program). Mivel a gyümölcs magas víztartalmú, ezért szükséges a magas falú edény, hiszen mint tudjuk a víz gyorsabban tud párologni ebben, illetve nem fut ki olyan könnyen a lekvár – nincs is rosszabb annál, mint amikor az edény falát és minden egyebet tisztogatni kell a ráégett cucctól. Szórd bele a lábasba a körtét. Ha nagyon darabos kicsit törd meg, vagy amikor már puha a főzéstől törd össze kicsit akár krumplinyomóval. A cukrot, illetve – ha használni szeretnél a munkád megkönnyítése érdekében – a készen kapható lekvárzselésítőt (ad egy kis citromos-fanyar ízt is, ami jót tesz a lekvárnak) is öntsd hozzá. Mi még fahéjjal ízesítettük, valamint egy kis vaníliás cukorral. Ha zselésítőt használsz, nem kell bele olyan sok cukor sem, s arra sem kell annyi időt várnod, hogy a pektinek esetleg órákig tartó rotyogtatás után oldódjanak ki a lekvárba, forrástól számítva néhány perc alatt kész is lehet a lekvárod. Anyukám kis üvegekbe töltötte. A másnapi körtelekvárral töltött palacsinta pillanatok alatt elfogyott!

Egy kis érdekesség a körtéről:

Az emberiség legalább 3000 éve ismeri, termeszti. „Körte” alatt a fán kívül a nemes körte gyümölcsét szoktuk érteni. A legtöbb körte lombhullató, kivéve 1-2 délkelet-ázsiai faját, melyek örökzöldek.

A körte története egészen az ókori mítoszokhoz nyúlik vissza. Hiszen világ leghíresebb körtefája az alvilágban állt. A mítosz szerint Zeusz egyik fiát, Tantaloszt az istenek és az emberek ellen elkövetett gonosz tettei miatt az alvilágba küldték. Itt a gaztetteit egy körtefa alatt gyónta meg. Amikor éhes lett, és a feje fölött lógó körtéket meg akarta volna enni, az ágak visszahúzódtak, egészen addig, ameddig nyújtózkodott. Így sohasem érte el, és mindig éhes maradt.

A kínaiaknál a körte az elválást és szomorúságot szimbolizálja. Más kultúrákban a körte a szerelmi kapcsolat, nőalak. A keresztények csokros fehér hófehér virágai miatt az Istenanya jelképévé tették. A körte Föníciában a holdistennőnek volt a szent fája – fehér virága miatt. De vannak kultúrák, amiben a körte a férfiúi nemzőképesség jelképe. Innen és az életfa-lélekfa szimbólumból ered az a szokás, hogy gyermek születésekor fácskát ültettek. Az alma a leány, a körte a fiú jelképe volt. Homérosz az istenek ajándékának nevezte a körtét.

Magas fruktóz tartalmú gyümölcs, amit cukorbetegek is fogyaszthatnak. Magas C-vitamin és kálium tartalmú gyümölcs. Én a körtét ennek ellenére nyersen nem annyira szeretem, mert nehezen emészthető, a héja puffadást okoz. Viszont, ha körtebefőttet, vagy lekvárt készítünk belőle, már más a helyzet.

Túra Visegrádról - Szentendrére (kedvcsináló)

Lassan itt van az ősz újra (bár’ ha kinézek az ablakon sajnos azt is írhatnám, hogy már itt kopogtat), s beindulnak a bakancsos túrák. Bemelegítésként néhány korábbi túránk útvonalát, élményét szeretném megosztani veletek.

Visegrádról – Szentendrére

Ez egy közepes nehézségű túra, a távolság 19 km, a menetidő 6-7 óra. S igen lányok (Judit, Kati), még mindig nem árulnak útközben kávét sehol J A túra szép kilátópontokat érint, ezért érdemes fényképezőgépet vinni, s aki ismer, az tudja, hogy én el sem indulok nélküle.

A túra útvonala: Visegrád - Nagy Villám, Zsitvay-kilátó - Visegrádi-kapu - Borjú-fő - Barát-halom - Urak asztala - Kis-Bükk-tető - Vörös-kő - Álló-rét, Landler Jenő-em. - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen)

Visegrádra vonattal és komppal érkeztünk. A túrát a korai órákban kezdtük a túra menetidejének hossza miatt. Amikor összeállt a csapat, még egy is utolsó bevásárlást tartottunk, s vágtunk neki az utunknak. Egy rövid távot kellett megtennünk Visegrád városán át, majd Salamon-tornyot vettük célba.

A Fellegvárba nem másztunk fel, hanem haladtunk tovább felfelé a hegyoldalon. A túra során nem voltak nagy magasságok, az ötszáz méteres szintet többször érintve értük el célunkat. A kilátópontokon nem időztünk sokáig, inkább csak egy-két kép erejéig. A Sibrik-domb alatt haladtunk, majd innen már fokozatosan tárult elénk a Dunakanyar látványa.

A Jurta kemping bejáratánál haladtunk, így értünk fel a Nagy-Villámra, amely 337 méter magasan van.

Aztán megkezdtük az emelkedést a Zsitvay-kilátóhoz. A kilátótól láthatóak a Börzsöny hegyei.

Tovább emelkedve az Őr-hegyen mentünk át, majd tovább a Vörös-kőre, ami 521 méter magas.

Innen látható Leányfalu és Szentendrei-sziget. Innen egy újabb megállópontra érkeztünk, s innen az irányt az Álló-rét felé vettük, s indultunk el Szentedre irányába. Fáradtan, de annál több élménnyel indultunk vissza Budapestre.

Szép túra volt, nagyon jó hangulatban, az ősszel megismételjük :)

Brownie - csokis mámor

Azon tépelődtünk a csajokkal, hogy miért van az, hogy itt a nyár, s a szokásos "alig eszem valamit" és a "nem bírok mást enni csak gyümölcsöt" szlogenek helyett a "csokit akarok, éjjel-nappal" mozgatja a fantáziánkat. A válasz talán az, hogy ez a nyár sajnos nem túl jó, nincs az a gatyarohasztó meleg, amikor az ember elvan egész nap néhány üveg ásványvízen, gyümölcsön és jól behűtött sörön. 

Az egyik este ugyanilyen édességhiányban szenvedtem, s újra megsütöttem kedvenc sütimet a brownie-t. Tudod-tudom, ez a süti kicsit túlzás, tele cukorral, de mit csináljak, az élet nem csak attól szép, ha zajlik, hanem attól is, ha a pocakunkat olyasmivel tömhetjük, amit csak megkíván :) 

Íme a legjobb receptem:

Hozzávalók:

• 26 dkg étcsokoládé
• 10 dkg vaj
• 4 tojás
• 30 dkg cukor
• 2 csomag vaníliás cukor
• 14 dkg liszt

 

Én már nem szoktam méregetni a hozzávalókat, akár nagyüzemi sütésre is képes lennék, hiszen olyan sokszor sütöttem ezt a sütit. 

A sütőt 180-200 fokra előmelegítem. Közben felolvasztom az étcsokit (általában 90% felettit használok) a vajjal. 

Közben összekeverem a tojásokat a cukorral és a vaníliás cukorral, majd mire ide jutok az olvadt vajas csokoládét belecsorgatom ebbe a keverékbe. 

 

Jól összekeverem, majd beleszitálom a lisztet, s géppel jól összedolgozom. Ez a mennyiség egy kisebb tepsihez elég! Ennnél a sütinél az a lényeg, hogy még tapadjon a fogpiszkálóhoz, a közepének szinte folyni kell! 

Mikor még langyos, vaníliafagyival és csokiöntettel tálaljuk, de volt már barátom aki pluszba lekvárt, tejszínhabot kért hozzá. Nekem önmagában is elég tömény, s egy-két szeletnél többet nem is bírok megenni belőle. 

Jó étvágyat  hozzá!