Tarjánka-szurdok

 

Ha valóban vadregényes helyre vágyunk, nem kell túl messzire menni, elég a Mátrába látogatnunk a Tarjánka-szurdokhoz. Korábban én sem igen hallottam erről a helyről, mintha el szeretnék rejteni az emberek elől. A reggeli órákban indultunk Budapestről. Szerencsére hétvége lévén nem volt nagy forgalom. Az autót Domoszlón hagytuk, innen gyalogosan indultunk a szurdokhoz. Domoszló kapujában egy kereszt vigyáz a megérkezőkre, amelynek lábánál frissen szedett virágok díszelegtek, hálául az Isteni jóságért.

A műúton vezetett az utunk Markaz irányába. Egy élesebb kanyarban kellett letérnünk az útról. Itt a mátraaljai borvidék meghatározó szőlőfajtái közül láthattunk utunk során néhányat, ahogy a gondos gazdák éppen metszettek, vagy permeteztek.

Mivel előző nap volt egy kiadós eső, pillangók színes arzenálja fogadott minket. A felfrissült virágok vígan meredeztek az ég felé.  A szél lágyan lengedezett. Az égbolton ragadozó madarak keringet a távolban, felhőnek nyoma sem volt az égbolton. Tikkasztó nyári meleg ígérkezett.  A hőmérséklet kb. 38 fok volt, amikor megérkeztünk Domoszlóra, de a szurdokban kellemes klíma és hőmérséklet kísérte utunkat mindössze 20 fok lehetett a sziklafalak és fák árnyékában.

Első látásra a Mátra déli lábainál nyújtózó táj semmi különleges kalandot nem ígért. De ahogy beljebb értünk a tűző napról a fák árnyékába, már máshogy gondoltuk ezt. Hamarosan megpillantottuk a Tarjánka-patakot, melynek mentén besétálunk a szurdokba. A látvány magáért beszélt, magasan felénk tornyosuló sziklafalak övezték a szurdokot, s a zubogó patak kövein szökellve folytathattuk utunkat.

Én olyasminek gondoltam ezt a helyet, mint amilyen a Rám-szakadék, de igazából annyira nem hasonlított rá. Itt is helyenként a hegyről lezúduló vízfolyás mentén kell gyalogolnunk, de itt nincsenek kiépített szakaszok. A túra nagyobb részét ledőlt fatörzseken, gömbölyűre csiszolódott kövek hátán kell megtennünk. Fontos a jó túracipő, amely vízálló, mert a csúszós kövekről, farönkökről könnyen a vízbe léphetünk. A Rám-szakadék többnyire kalandtúrázók hadával van felvértezve, míg a Tarjánka-szurdokban egész utunk során senkivel sem találkoztunk. Talán a Dedinky túrámhoz tudnám jobban hasonlítani, ott volt egy hasonló szakasz, ahol szintén vízmosta szakadékokkal, völgyszorossal, kanyonnal tarkított részen lehetett tovább jutni.

Ami meglepő, hogy a Tarjánka-szurdok még a turistatérképeken is alig lelhető meg. Itt nincs turistaút és jelzés. Buja növényzet, nyirkos klíma jellemezi ezt a helyet. Nem egy nehéz uticél maga a Tarjánka-szurdok, kis fizikai erőpróbát jelent.  A szilafalakról a fejünk felé csüngő páfrányok gyönyörködtetnek, valamint a mohák zöldje varázsol szinte trópusi hangulatot a legtöbb szakaszon, amíg a szurdok bejáratánál még színpompás virágok kísérik utunkat. Viszont ahogy haladunk beljebb a szurdok komorabbá válik, embermagasságú köveken kell átkelnünk, és néhol szorosan a sziklafalhoz kell simulnunk, ha nem akarunk a jéghideg patakba pottyanni. A patak vize kristálytiszta.

Az avar néhol eltakarja szemünk elől, hogy hová is lépünk valójában, valahol vizes alatta a talaj, valahol maga a patak folyik, néhol pedig teljesen száraz, mégis olyan érzés, mintha süllyednénk. A legizgalmasabb rész az egy méternyire összeszűkülő szorosban található, ahol a combközépig érő víz fölé döntött fatörzsön egyensúlyozva kelünk át, mely mellett egy 3–4 méter magas vízesés folyik. A létra nagyon ingatag, csak láncok tartják, amik a magasban lévő fákhoz vannak rögzítve. Amint véget ér a túra ezen szakasza, egy vadászház látványa tárul elénk.

 

Itt egy rövidke pihenő után elindulván a kék jelzésű utat pillanthatjuk meg, ami felvezet a Nagy-Szárhegyre, majd tovább a Kékestetőre. Ez még kicsivel több, mint 5 km túrát jelent, de ha már idáig eljött az ember, érdemes tovább haladnia, hiszen csodás panoráma nyílik a Mátrára a magasból. A visszafelé haladó út a szurdokban teljesen meglepő volt, mert mintha az ellenkező irányból haladva egy teljesen másik úton haladnánk, szinte ismeretlennek tűnt a táj.  Ez a természeti értékekben bővelkedő, fokozottan védett terület egy örök életre szóló élménnyel ajándékozott meg. A túra teljes hossza az autótól számítva oda-vissza 30 km, szintkülömbség 900 m.

Túra a Csorba-tóhoz

Ismét véget ért egy munkanap, s eljött a hétvége. A péntek este a már szokásosnak nevezhető későn fekvéssel kezdődött, így ismét alig bírtunk kimászni hajnalok hajnalán az ágyból, hogy egy újabb túranap vegye kezdetét. Szombaton (2012. február 18-án) egy napos buszos kirándulásra indultunk a Csorba-tóhoz, amit az Alfatours szervezett.

Az álmos reggel szendvicskészítéssel, egy finoman gőzölgő kávéval a páromnak, s jómagamnak egy ébresztő teával indult. Mire megvolt a reggeli rituálé, már a ház előtt is állt a taxink. A buszindulás 5 órakor volt a Műcsarnok mellől, itt várt minket a már szokásosnak mondható csapat. Mivel még a nap nem kelt fel, így a sötét mindenkit arra késztetett, hogy csendes elfoglaltságba kezdjen, illetve aludjon a buszon.  

Már nagyon vártuk ezt a túrát, egy korábbi időpontra szerettünk volna jelentkezni, de ez nem sikerült. Elég hosszú volt az út. Időközben kivilágosodott, s szép lassan bekúszott a buszunk a Magas Tátra hegyei közé. A hó hatalmas volt, néhol alig szegény erdészlányok könnyei csörgedeznek a Kriván lábánál lévő forrásból. Innen gyönyörű kilátás nyílik tiszta időben a Kriván 2.495 méteres csúcsára. A Kriván a Magas-Tátra emblematikus helye, mely nevét (Krivy = ferde) elhajló csúcsáról kapta.  

Sajnos a köd vastagon borította a tájat, így már nem csak a hótól volt minden tejfehér, nem lehetett érzékelni, hogy a horizont kezdődik és hol ér véget. Így magát a Csorba-tavat sem láttuk, pedig ott volt a szemünk előtt.

A Csorba-tó a legismertebb és leglátogatottabb tátrai tavak közé tartozik. Ennek ellenére a csorbai lakosok 1860-ban szerették volna leereszteni, hogy a helyén legelőket létesítsenek.  A tó déli partján található az azonos nevű Csorbató látszottak ki a házak, néhol csak a füstölgő kémények jelezték, hogy bizony, itt emberek élnek.

A havas táj magával ragadó látvánnyal káprázatot minket, utazókat. Megérkezvén egyet nyújtózva vágtunk neki a túránknak a buszparkoló mellett található menedékház mellől, a Tri Studnicky, avagy a Három forrás csúcsra (1.140 m). A monda szerint a mostohájuk által elátkozott település.

A tavat megkerülve a  immár emelkedő következett. A hóba apró utacska volt taposva, tényleg csak annyi, hogy a két láb elfért egymás mellett. A hó emellett az út mellett gyakran az egy méteres magasságot is elérte. Igazából nehéz szavakat találni arra, hogy milyen csodaszép volt a táj. Havas hegycsúcsok tarkították a tájat, a fenyőfák, karcsún és magasan sorakoztak egymás mellett, rogyadozva a hó terhétől.

Ahogy egyre feljebb haladtunk az ég vakítóan kékké változott. A napsugarak beragyogták a hófödte környezetet. A túra kb. 10 km volt, a szintkülönbség 500 méter, könnyen teljesíthető volt.  A körtúra ahogy véget ért, buszra szálltunk, s indultunk haza. A naplemente magával ragadó volt, a mediterrán színvilág minden apró részletét megfestette az ég.

Valentin-nap

Lehet kritizálni, lehet kívül maradni, lehet lázadni ellene, ennek ellenére a Valentin-nap szelleme begyűrűzött hozzánk is.

Emlékszem az első Valentin-napomra és az első ajándékomra. Alig múltam tizennégy éves. A kollégiumban volt egy nagyon helyes, de annál félénkebb fiú. Suliból a kollégiumba menet a lépcső aljában kapott el, zavartan szerelmet vallva, majd kezembe nyomott egy szál orchideát valamint egy impulse spray-t. Nagyon meglepődtem, ilyen csak a királylányokkal történik a mesében. Jön a mesebeli lovag, s szerelmet vall. Olyan esetlen, mégis kedves és megható volt az egész ceremónia. A fiú nevére sem emlékszem már pontosan, de bizonyára meghatározó szerepet tölt be az életemben ez az esemény, hiszen semmi negatív dolgot nem tudok azóta sem felhozni amellett, hogy miért ne tartsuk meg ezt az ünnepet.

 

 

Túlzott jelentőséget azért sohasem tulajdonítottam ennek a napnak. Valentin-nap ide vagy oda, véleményem az, hogy az év 365 napján szeretni kell és figyelni egymásra, s nem egy napon akarni megadni mindent, amit addig az ember elmulasztott. Ma is ugyanúgy várom az estét, mint máskor, a februári hideg utca után hazaérkezvén az otthon melegét, hogy összebújjak a szeretett férfival, hogy karjában tartson, mint minden este ugyanúgy és szüntelen.

 

Egyszerű kiflifelfújt

Mivel elég édesszájú vagyok, gyakran böngészek szakácskönyveket, hogy vajon csokin kívül mivel is csillapíthatnám az édesség utáni vágyam. A tejet és a tojásos dolgokat is nagyon szeretem, így akadtam rá erre az egyszerű receptre.

Amire szükségünk lesz:

- 10 db kifli
- 3/4 liter tej
- 1 csomag vaníliás cukor
- 4 tojás
- cukor
- fahéj
- gyümölcs idény szerint, én őszibarack befőttet vettem








Előkészületek/elkészítés:

A kiflit karikára vágjuk és félre tesszük. A tejet megmelegítjük, majd feloldjuk benne a cukrot és a vaníliás cukrot. Levesszük a tűzről, majd ráöntjük a kifli karikákra, kissé átforgatjuk a szeleteket, hogy jól felszívják a tejet. A tojások fehérjét kemény habbá verjük, majd óvatosan hozzáadjuk a sárgáját is. Ha ezzel megvagyunk finoman összekeverjük a kiflivel.

Kivajazunk egy tűzálló edényt, beletesszük a kifli felét, majd megszórjuk fahéjjal, majd ráteszünk egy réteg gyümölcsöt, végül  a maradék kiflit. A tetejét újra meghintjük porcukorral és fahéjjal, majd előmelegített sütőben közepes lángon, vagy hőfokon kb. 30-40 percig sütjük, amíg a teteje meg nem pirul.

Tél ide vagy oda...

Tél ide vagy oda, nem maradhat el a hét süti nélkül. A nyáron - mint arról be is számoltam készítettem szeder dzsemet és befőttet. Azon gondolkoztam, hogy valami gyors, és finom édességet készítek. Megnéztem, hogy mi is van otthon. Ekkor jutott az eszembe, hogy a nyári meggyes sütimet egy kicsit átalakítva készítek egy könnyű szedres piskótát. (A szeder termesztésen lehet mirelit is.) A recepten annyit változtattam, hogy a natúr joghurt helyett egy 2 dl-es áfonyás aludttejet használtam, valamint egy 2 dl-es szedres joghurtot. A végeredmény most is tökéletes lett.

Hozzávalók:

• 2 dl áfonyás aludttej
• 2 dl szedres joghurt
• 3 tojás
• 3 joghurtos pohárnyi liszt
• 2 joghurtos pohárnyi cukor
• 1 joghurtos pohárnyi étolaj
• 1 csomag sütőpor
• 1/2 csomag vaníliás cukor
• meggy

Mit főzzek vacsorára?

Mint minden háziasszonynak, nekem is fejtörést okoz, hogy mit főzzek vacsorára. Pénteken munka után útba ejtettem hazafelé a Lehel téri piacot. Szeretek itt vásárolni. A hentesek mindig szép hússal szolgálnak, a kofák és az öreg nénik friss zöldséggel és gyümölccsel. Helyenként pedig belengi az épületet a savanyúság illata, amit kifejezetten szeretek. A megszokott helyen vásároltam ezen a napon is gyönyörű csont nélküli karajt, illetve füstölt kolozsvári szalonnát. Egy kis krumplit, hagymát és fokhagymát az egyik kofától, s mivel frissen nem igen kapható így télvíz idején, vettem zöldborsó konzervet. Lassan kezdett összeállni a fejemben, hogy mit is főzzek. A többi hozzávalóból volt otthon a polcon.

Hazaértem, a tündéri kiscicám, Luca fogadott. Bőszen dorombolt és nyávogott. Kicsit elidőztem vele, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének. A húst megmostam, majd szép egyenletes szeleteket vágtam belőle, enyhén megsóztam mind a két oldalát. Félre tettem. Aztán a szalonna következett. Akkora szeleteket vágtam belőle, amelyek pont ráfértek a húsok tetejére.  A füstölt szalonna illat belengte a konyhát. Luca cicám nyála csorgott, sündörgött körülöttem, hogy legalább egy falatot adjak neki belőle. A krumplit megpucoltam, s karikára vágtam. Majd a hagyma következett. Mielőtt felvágom be szoktam tenni a fagyasztóba egy percre, így nem csípi a szemem szeletelés közben, aki nem próbálta még ki, az tegye meg, érdemes. Nem túl kellemes, ha az ember könnye belepotyog az ételbe. Előkészítettem egy jénai tálat. Pici olajat öntöttem az aljába, majd ráhelyeztem a hússzeleteket. Mivel a szalonna sós és ízes, így sok fűszert nem kell használni. Amikor ezzel megvoltam ráhelyeztem a szalonnadarabokat a hús tetejére. Felkarikáztam a fokhagymát, s rádobáltam a tetejére. Egy kis vízzel elkevertem egy leveskockát, s ráöntöttem az egészre, majd mint hab a tortára, rákerült egy kis jófajta száraz vörösbor a tetejére. Alufóliával lefedtem, majd betettem a sütőbe. Itt maradt némi időm a köret elkészítéséig, mivel a húsnak idő kell, amíg megpuhul. Félidőnél levettem az alufóliát a tetejéről, s egy kevéske sertészsírt tettem a szelet tetejére, hogy ne száradjon ki a szalonna és a hús. Ekkor kezdtem el a köretet elkészíteni. A korábban felszeletelt krumplit lecsepegtettem, s megfűszereztem mind a két oldalát. Forró olajon addig sütöm, amíg finom ropogós nem lesz. A rizst felteszem főni. Ha ezzel megvagyok, pici olajon megfuttatom a már korábban felszeletelt hagymát, aztán hozzá öntöm a jól lecsöpögtetett zöldborsót. Együtt pirítom tovább, majd hozzá öntöm a rizst. Mire ezzel végeztem finom, puha lett a hús is. Ekkora megérkezett a párom, s már tálalhattam is a vacsorát.

Hozzávalók 2-3 személyre:
- kb. 60 dkg csont nélküli karaj
- kolozsvári füstölt szalonna
- rizs
- krumpli
- hagyma
- fokhagyma
- leveskocka, fűszerek
- zöldborsó konzerv, vagy mirelit borsó
- olaj, vörösbor, víz, s egy kicsi sertészsír

Jó étvágyat!

Havazás várható

Havazás várható... Ezen nem is értem miért kell ily' bőszen meglepődni, hiszen február elején járunk. Ismerőseim zöme kételkedett a hír hallatán. Többen tették fel a kérdést, hogy vajon igazat beszélnek-e az időjósok. A hír valahogy így szólt: péntek estére eléri a fővárost a havazás. Szombat virradóra  borongós időre ébredhetünk, többfelé folytatódik a havazás, akár 20-30 cm hó is eshet. Élénk, eleinte többfelé erős szél várható... 

Péntek este se híre, se hamva nem volt a hónak. Aki elég korán ébredt, s másnap reggel szaladt az ablakhoz bizton remélve, hogy fehérbe borult a táj, azt gondolta, hogy megint tévedés történt, itt ugyan hó nem fog esni. A napi átlaghőmérséklet valóban jóval az elmúlt időszakban tapasztalt alatt volt, főleg a vidéki településeken kegyetlen hideggé váltak a napok. Reményvesztett jajveszékeléshez hasonló hangokat adtak felnőttek és gyerekek, búslakodván, hogy az elképzelt hétvégi program megint várat magára.

Az égiek meghallották, s megszánták őket, így a délelőtti órákban mégis megtörtént a csoda. Holle anyó felébredt hosszú álmából, s jól megrázta hatalmas takaróját. Fehérbe borult a táj. A február nagyon örült új feladatának, s mesteri, szabad szemmel alig látható csodaszép hópihék sorát zúdította a Földre.

Most nem messze Budapesttől, Pécelen járok. Nagyon szép völgyben terül el a város. A dombok úgy ölelik át, mint ahogy az édesanyák a gyermeküket.  A patak ugyan nem fagyott be fenékig, s a verebek sem dermedtek halálra, s a háztetőről sem meredeztek vastag jégcsapok, mégis igazi téli időjárás kerekedett. Számtalan csillogó szempár ragyogott az ég felé ekkor. Előkerültek a szánkók, a csúszkák, a bobok, hiszen siklani a legkülönb mulatság ezen a földkerekségen. Emberek százai kerestek egy olyan helyet, ahol meg lehet hódítani ezt a nagy fehér takarót bármerre is éltek kis hazánkban. Gyermek sikolytól lett zajos a domboldal, számtalan kiporosodott arc, megannyi kacaj született meg ezen  a napon. Apraja-nagyja elfeledte minden bánatát, s este kellemes fáradtsággal intett búcsút a napnak, annak reményében, hogy holnap is lesz nap, ami ugyanilyen szép, s gondtalan.

Túra a Myrafalle vízeséshez és Steinwandklamm szurdokhoz

Szombaton, 2011. október 29-én indultunk egynapos buszos kirándulásra a Myrafalle vízeséshez és Steinwandklamm szurdokhoz, amely Alsó-Ausztriában, Bécstől nem messze található.

Az ébredés elég nehezen ment. Valami rossz beidegződés lehet az embereknél - így nálam is -, ha tudod, hogy korán kell kelned, biztos nem fekszel le időben. Néhány óra alvás után, nagy kapkodások közepette indult a nap. Még egy utolsó ellenőrzés, hogy meg van-e mindenünk (váltó zokni, fejlámpa, kamásli, étel, ital, pénz stb.), s itt állt a taxi a ház előtt. Háromnegyed ötkor ott gyülekezett a csapat a Déli pályaudvar közelében lévő Mercure Buda szálloda előtt, ugyanis innen indult útjára a buszunk. Az indulás kissé elcsúszott, mert egy vidékről érkező utas-pár vonata késett, s meg kellett várnunk őket. Gondoltuk sebaj, az autópályán úgyis behozza a busz a lemaradást, s terv szerint néhány óra múlva már a vízesésnél túrázunk. A kezdeti apró kényelmetlenség után megkezdtük utazásunkat Ausztria felé.

Próbáltunk aludni a buszon, de sajnos nem jött álom a szemünkre. Hamarosan kivilágosodott. A busz először a 43. kilométernél található Óbarok pihenőhelyen vett fel további utasokat, majd Tatán a Remetességi-pihenőnél található Shell kútnál. A busz még egyszer megállt az utazás során, itt mindenki kinyújtózhatott. Csendes társaság gyűlt össze, az utazás kellemes volt.

Féltíz körül értünk a Myrafalle vízesés melletti parkolóhoz. Mindenki felvette a felszerelését, magához vette hátizsákját, fényképezőgépét, s megkezdtük a túrázást. 








Hamar a vízimalomhoz értünk. Itt kellett a belépőjegyet megváltani. Fából ácsolt híd vezet végig a lenyűgözően szép és vadregényes vízesés mellett és felett.

A látvány magáért beszélt, kisebb-nagyobb vízesések tarkították utunkat, hol sebesen szaladt a patak, hol csak csordogált. Alattunk néhol nem volt más, mint a mélység, fölöttünk a magasban tornyosuló sziklafalak.

Mivel ködös-páros időjárás jellemzi az őszt, így a lépcsők és kövek nedvesek voltak. A hidak egy részét minden évben úgy tudom, hogy újjáépítik, mert a tavaszi áradáskor megsérülnek. A zuhatag alján és tetején is van egy-egy tó.

A Myra folyó az Unterberg (alsó-hegy) földalatti tavából táplálkozik. A kis patakocska először Kranerwirt-nél bukkan a felszínre, majd ez után ömlik a mélybe elképesztően nagy sebességgel és morajjal, s hömpölyög végig a magas sziklafalakon. Egykoron több malom és gyár is használta azt a természetes energiát, amit turbinák segítségével állítottak elő a víz segítségével.

Kicsit lemaradtunk a csoporttól, hogy kedvünkre nézelődhessünk és lemászhassunk a kristálytisztának tűnő vízhez. A kövek tövében apró béka pihent, a moha megtapadt a sziklák falán, s páfrányok csüngtek a magasból alá. A falevelek aranyló színe beragyogta a tájat, ezzel valami plusz varázst adva a tájnak. Csendes, friss levegőjű környék, távol a nagyvárosok zajától. Mintha egy leheletnyi édeni csodát kaptunk volna ajándékba. 

A hidak megtétele után egy könnyed sétával értünk el a Steinwandklamm-hoz, a kőfal kanyonhoz. Az útvonalon egy idő után létrákon lehetett tovább haladni, s itt felmászni az átjáró barlangokhoz. Az egyik igen nehéznek volt beharangozva, de hamar kiderült, hogy egy egyszerű hosszú létra, amin fel kellett mászni. Azok, akik ezt a hosszú létrát nem vállalták, fel tudtak kapaszkodni egy kevésbé hosszú, illetve meredeken beállított létrán is, így más útvonalon jutottak fel a hegy tetejére.

A Kőfal kanyon része a Türkenloch avagy Töröklyuk nevű barlang. Nevét arról kapta, hogy az 1638-as török ostrom idején a lakkosság itt keresett menedéket. Ez a sötét barlangfolyosó kb. 20 méter (ha valaki tud pontosabb adatot írja meg nekem). Csak egy kis részen sötét a barlang, ugyanis kb. 8 méter megtétele után már beszűrődik fentről a fény, így ha valaki fejlámpa nélkül vágott neki ennek a kalandnak, az sem csetlett-botlott sokáig a sötétben. Az első dokumentált említése a barlangnak 1884-ben történt, s 1927-ben építették ki a turisták számára. A Steinwandklamm az egyik legvadabb kanyon Alsó-Ausztriában.  A barlang másik oldalán kijutva nagyszerű kilátásban volt részünk. Itt megpihentünk egy kicsit, majd Pernitz-be sétáltunk, ahol várt ránk a busz.  

Az erdő lenyűgöző, a fák levelei berozsdásodtak, így színpompássá vált a táj.  Az emelkedők könnyen járhatóak voltak. Mondhatni, hogy a túra könnyű, mintsem fárasztó. A szemet gyönyörködtető természeti csodák, a kristálytiszta víz, a friss levegőn elfogyasztott elemózsia, a madárcsicsergés, mind-mind olyan élménnyel gazdagított, amely örökre benne marad az emlékezetemben.

Vasárnap a Pilisbe látogattunk, hogy felkapaszkodjunk a Nagy-Kevély tetejére, s körbetekinthessünk Budapest környékének egyik legszebb kilátóhelyéről. Gyönyörű januári időjárás volt aznap, hét fok közeli hőmérséklet, ragyogó napsütés. Bepakoltunk hátizsákunkba, s nekivágtunk túránknak. A reggeli órákban a HÉV csillaghegyi megállójából indultunk neki kalandunknak.

A túraútvonal: Csillaghegy - Róka-hegyi kőfejtő - Ezüst-Kevély - Nagy-Kevély

A táv: kb. 12 km

Az első szakasz a kiépített utcákon haladt át. A piros turistajelzést követve viszonylag rövid idő alatt egy kis ösvényen kezdődött meg az útvonal erdei szakasza. Kissé csúszott a sáros hegyi út, a sűrű erdőrészbe nem sütött be a nap. A madarak csicsergése viszont feledtette velünk, hogy a bakancsunk megtapadt sárral, s így vált egyre nehezebbé. Itt tettünk egy kis kitérőt, hogy a Róka-hegyi kőfejtőt megnézhessük. A bánya különböző udvaraiban kiépített kilátóhelyek gondoskodtak a panoráma megtekintésének biztonságáról. Már innen csodaszép a kilátás a városra, pedig itt még nem számottevő a szintkülönbség. Rövid időzés után elindultunk újra a piros túraútvonal irányába. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a régi erdei utakat benőtték a bokrok, s hogy számtalan új ház épült az elmúlt időszakban. Mivel egy túlélőtúrára kezdett hasonlítani ez az egész, így újra a házak közé, a műútra kényszerültünk egy rövid szakaszon. Megdöbbentő, hogy válság ide vagy oda, épülnek az új lakóépületek, lassan alig marad érintetlen terület Budapest környékén. 

Itt egy lankás mezőn át vezetett tovább az út az Ürömöt Budakalásszal összekötő országútig. Elég nagy volt a huzat, fújt a szél. Átérve megkezdtük a kb. 5 kilométeres - emelkedésünket a Kevély-csúcshoz. Kissé latyakos út jellemezte az első szakaszt, csordogáló apró érré duzzadó vízfolyással, de ahogy egyre feljebb értünk, immár összefüggő hótakaró borította szakaszok is tarkították utunkat. A nap ragyogóan sütött, az égbolt égszínkéken pompázott. Az első útkereszteződésnél jobbra látható a 3-as határkő. 1923-ban állították és (Buda)Kalász, Üröm és (Pilis)Boros Jenő településeket jelzi.

Mi itt nem a kijelölt útvonalon haladtunk tovább, hanem a kőbánya felé. Itt a nagydarab kődarabok vadregényessé tették a tájat. Az ezüsthegyi homokkő oligocén korú, tengeri üledék. Színe rozsdavörös, ezüstös, fehéres, néhol sötét sárgába hajló, fagyálló kőzet. Régen malomkövek és köszörűkövek is készültek belőle. Feldolgozása ma is kézi megmunkálással, hasítással és faragással történik.

Itt megálltunk enni és kifújtuk magunkat. A nap melegítette az arcunkat, az étel a friss levegőn sokkal jobban esett, mint bárhol máshol. 

A kőfalon felkapaszkodva, a hegygerincen át jutottunk újra a kijelölt útvonalra. Az Ezüst-hegyről, amely 415 méter magas, csodaszép volt a kilátás. Mivel szép tiszta volt az ég, egész messzire el lehetett látni. A fenyőerdőben sétálva a szél hangja kellemesen susogott fülünkbe, békésen ringatóztak a fák csúcsai ide-oda. Ligetes, füves, köves úton kapaszkodtunk felfelé. Balra kitekintve több kilátópontról tekinthettünk az alattunk lévő tájra. A nap ragyogó fénye bekúszott a fák közé, néhol teret hagyva a hónak. A Nagy-Kevély felé közeledve meglehetősen erős emelkedő jött, de megérte felmászni, hiszen a környék egyik kiemelkedően szép látképe tárulhatott elénk.

Az út olyan sok szép látnivalót tartalmazott, hogy szinte észre sem vettük, hogy felértünk a hegy tetejére. A tiszta, még mindig káprázatosan szép kék égbolt, a zöldellő táj (igen ez fölöttébb furcsa januárban) elfeledtette velünk, hogy milyen hónapot is írunk. Sok, szép és izgalmas képet sikerült készítenünk. A szél, mint minden alkalommal ismét fújt a Nagy-Kevély tetején. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor ezen a hegyen szélcsend lett volna. A Nagy-Kevély egy 534 méter magas sasbérc a Pilis hegységben. A csúcsról, és a közeli sziklákról csodálatos panoráma tárult a szemünk elé, körbenézve megcsodálhattuk a Duna enyhén kanyargó folyását, valamint a Pilis és a Budai-hegység jelentős csúcsait.

Kis pihenő és fotózás után elindultunk visszafelé. Az út innentől kezdve nagyon rövidnek tűnt, alig több, mint egy óra alatt a HÉV megállóban találtuk magunkat. A budapesti ember szinte minden nap látja a budai oldal felől magasló hegyeket, de többségük nem is gondolja, hogy bármelyik csúcsát akár egy nap leforgása alatt meghódíthatja. Érdemes rászánnunk az időt, mert felejthetetlen élményt nyújt egy ilyen túra messze a város zajától, mégis oly közel.

Hohe Wand

Kelttersteigezni (ha egyáltalán létezik ilyen szó) azt hiszem, hogy általában csak jó időben lehet, hiszen ez is egy outdoor tevékenység, a rossz idő nem csak az ember kedvét ronthatja el, hanem akár veszélyt is jelenthet számára. Elmúlt a nyár, talán már a szezonnak is vége lett, mire észbe kapott kis csapatunk. De ez nem számított, ha menni kell, hát nincs mese. Mert attól, hogy itt az ősz, az élet még nem állhat meg. Lehet, hogy a kantárok, a beülők, a sisakok már bekerültek a szekrény mélyére, s felkészültek téli álmukra, de minden íratlan törvényt megszegve kis csapatunk mégis nekivágott az ausztriai Hohe-Wand meghódításának. Egy kedves barátunk, Trosi szervezte a túrát.  Bizonyára azt gondolta, hogy nem jó ez így, nem ülhetünk a fenekünkön siránkozva. Ha mázlink van, mire nekivágunk itt a vénasszonyok nyara, mi baj lehet? Ragyogó napsütésben fogunk mászni, mert ez nekünk jár.

A reggel hűvös, mondhatnám hideg volt. Jó időnek nyoma sem volt, a nap még jóformán fel sem kelt. Egy ilyen reggelen kezdődik kis történetünk.  A találkozó a Kelenföldi pályaudvarnál volt megbeszélve.  Mire összejött a csapat, a nap, mint egy hatalmas arany korong kezdte bevilágítani az eget. Már csak arra volt szükség, hogy végig kísérje utunkat, kitartóan. Felhőnek nyoma sem volt az égen. Amint a kétautónyi ember bemutatkozott egymásnak, útnak indultunk, birtokba vettük az autópályát.  A Hohe-Wand hegytömbjét néhány órás utazást követően értük el. A látvány már messziről lenyűgöző volt. Szeretem a hegyeket…

A Schneeberg közeli Skywalk kilátó már messziről csalogatóan hatott ránk. Mindenki magához vette a felszerelését, lezártuk az autókat, majd egy meredek erdei szerpentinen kapaszkodunk fel a sziklafal lábánál található beszálláshoz. Bemelegítésnek pont elég is volt ennyi felszereléssel elindulni.

Via ferrata, vagy klettersteig. Ennek a két szónak a jelentésével nem igazán voltam tisztában, illetve azt sem tudtam, hogy igazából mire vállalkozom (s ez így volt jól). Eddig nem másztam még biztosítással, csak boulder klubban. A csapatot több tapasztalt via ferrátázó is gazdagította. Visszatérve a via ferrata, vagy klettersteig jelentéséhez: ez a hely egy olyan szakasza a sziklafalnak, amely biztosítási elemekkel és a haladást megkönnyítő eszközökkel van ellátva. A biztosítási elemek általában acélkötelek és láncok. A mi falunk – ha nevezhetem így – a könnyű (A) fokozattól, a nagyon nehéz (D) és extrém nehéz (E ) nagyon meredek, függőleges, helyenként áthajló szakaszokon vezetett.

 Az első akadályokat leküzdve, s a számomra legnehezebb első szakaszt elhagyva néhány órácska alatt feljutottunk a csúcsra. Sajnos nem a teljes csapat érkezett fel ugyanazon az útvonalon, ugyanis az E betűs, erős fizikai és nem utolsó sorban lelki felkészültséget igénylő szakaszon egyik társunk feladta a küzdelmet. Egyszerűen egy rossz mozdulat illetve a figyelmetlensége miatt visszaesett egy „akasztásnyit”, s az ijedtségtől, illetve a kimerültségtől vezérelve inkább visszaereszkedett a többiek segítségével. Vele a kilátónál találkoztunk újra.  Az első kb. 80 méteren alig akadtak tenyérnyi párkányok, így nem igazán tudtunk megpihenni csak úgy, hogy a beülőben elengedtük magunkat. Pihenés közben szinte tátott szájjal néztük a tájat, hallgattuk a szél csendes morajlását, élveztük a ragyogó napsütést. Csapatunk végül végig mászta a Hohe Wand leghosszabb és legnehezebb, főként C és D szakaszokkal tarkított útját.  A szintkülönbség 210 méter, az össz. túra 300 méter volt.

A rutinos mászóknak nem okozott komoly megpróbáltatást a teljesen függőleges falon való mászás, nekem azért így elsőre néhány szakaszt megmászni – ha hinnék a lehetetlenben -, akkor azt mondanám, hogy lehetetlennek tűnt. De szerencsére a mászást segítő eszközök nagy segítségemre voltak, hamar megszoktam a beülőt, a biztosító eszközöket, a karabinert. De azt, hogy az egészet végig tudtam csinálni, s elég erőt tudtam meríteni két embernek köszönhetem igazán, a páromnak: Gábornak és Trosinak. A tükörsima sziklák a rutinos mászóknak is problémát okoznak néha, de hittel, akarattal és erővel bármit meg lehet csinálni. A kesztyű nagy segítség volt, hiszen az acélkötelek hidegek és nem éppen bőrbarátok voltak.

A csúcsra felérve az idő hirtelen zorddá vált, a szél nagy erővel fújt. Felvettük a pulóverünket, kabátunkat, sapkánkat, ettünk egy falatot, ittunk, valamint készítettünk néhány fotót, s indultuk vissza immár a bakancsos túraútvonalon az autókhoz. Kissé fáradtan, de annál jobb érzéssel indultunk haza Budapestre.  

Megyer-hegyi tengerszem

Január első hetében kitűztük célunknak a Megyer-hegyi tengerszem meghódítását. Vonattal indultunk Sárospatakra Szerencsről. A vonat a Bodrog folyó mentén kanyargott. Az idő kicsit szomorkás, ködös-párás volt, de kedvünket semmi sem szeghette. A pályaudvartól nem messze található az első túraútjelzés, amely piros színnel van jelölve. Rövid idő alatt kijutunk a belvároson át Sárospatakról, utunkat keresztezi a 37-es számú főút. Innentől már csak néhány épület látható, de azok is vagy romosak, vagy telephelyek.

Hó helyett sáros út fogadott minket, a szokatlanul enyhe időjárás miatt.

Az út szélén dér csípte, érett kökény és csipke kínálta magát az arra járónak.

Hamarosan beértünk a szőlősorok mellett vezető útra.

Néhol egy-egy hangfoszlány kísérte utunkat, ugyanis a szőlőben télen sem áll meg a munka, néhány idősödő asszonyság és uraság végezte dolgát a szőlőtőkék mellett.

Néhány présházat láthattunk utunk során, illetve egy tanyát barátságos lovakkal, s messziről köszönő barátságos tulajdonossal.

A köd belepte a környező dombokat, így a tájékozódásban csak a jelzések és a telefonon lévő térkép segített.

A 324 m magas Megyer-hegy (mely tengerszint fölötti magasságából adódóan csak domb) a földtörténeti harmadkor, középső-miocén vulkanikus riolittufa kúpja, melynek felépítő kőzetét igen nagy keménység jellemzi, kristályos zárványai és üregei következtében pedig hamar felismerték, hogy kiválóan alkalmas malomkő-gyártásra.

A Megyer-hegyen már a XV. században működő kőbánya volt. A malomkövek fejtését és kidolgozását évszázadokon át hasonló technikával, szerszámokkal és kézi erővel végezték. A bányát 1907-ben zárták be, a termelési tendencia folyamatos csökkenése miatt. Az elhagyott malomkő-bánya fejtési gödrében az összegyűlt csapadékvízből alakult ki az a tó, amelyet ma Tengerszemként ismerünk. A tó víztömege mintegy 4.000m2, legnagyobb mélysége 6,5 m. Amint zöldbe borul a táj, a szürkés víztükör gyönyörű zöldre változik, ezzel növelve a varázst. Hatalmas csend fogadott minket odafent.

Ezen a részen található az egykori bányászok riolittufába vájt szállásai.

Körbe jártuk a tavat, majd lementünk az egyetlen lenti bejáratához, mely a sziklát kettészelő vájat. 1977-ben a tavat és környékét természetvédelmi területté nyilvánították.

Kellemes túra, érdekes tájon, ajánljuk mindenkinek!

Megközelítés:

Autóval a 37-es főútról, vonattal Budapest Keleti PU - Szerencs - Sárospatak