"AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"

Amióta felébredtem ez az idézet jár a fejemben, amely Audrey Hepburn-től származik. A reggeli szokásos rituálém után útnak indultam. A városi utazás hol éles, hol tompa zaja felpörgeti a gondolataim sebességét, több száz kilométer/órával halad minden ki nem mondott gondolat az Univerzum felé. Ülök a metrón. Az emberek arca mereven nyugodt. Az egyik újságát bújja, másik az „okostelefonját”. Nyilván egyikük sem érzi, milyen csapás az élet rabjának lennie vagy éppen milyen felemelő az élet fehér galambjának tükrében pompáznia. Amíg fel nem száll egy kisgyerekes anyuka, addig az arcok komorak, még véletlenül sem hagyja el senki arcát egy kis mosoly sem. A gyermek, mint Isten katonája, mint egy angyal tör be az egyhangú utazás világába. Az emberek többsége immár rá figyel, s önkéntelen szájhúzással mosolygödröcskék jelennek meg az arcukon. Micsoda apró csodája ez a teremtésnek! A város, mint egy hatalmas szörnyeteg szippantja be az embert. Hol van már a hétvége? Közel, s mégis oly távol. Hová tűntek azok a pillanatok? A napfelkelte a capuccinóval, a madárcsicsergés a város zajától távol, a gyümölcs továbbálmodása befőtté és lekvárrá, a barátok. Andi csülökpörköltje, a sok nevetés, a szabolcsi pálinka íze, az éjszakai románc, a másnapos reggel. A vonat zakatolása, a család, a gyerekek mosolya, kedvességük, a család melege. A hétköznapok elfelejtése, a naplemente, s a nagy családi beszélgetések egy-két pohár ízletes bor mellett. Az emberek szánalmas elbizakodottságukban önmagukat tartják saját sorsuk kovácsának. Pedig a példáim is bebizonyítják, hogy sorsunkat millió-egy apró tényező befolyásolja, nem különben kedvünket. No de térjünk vissza a reggelhez, s újra ott ülve a metrón folytatom mondandóm. A gyermeki mosollyal némi csillogás költözött az emberek szemébe, s ilyenkor szemükben fel-felcsillan függetlenségük tudata. Végre ki mernek törni a napi rutinból, végre mernek egy kicsit ellazulni. Sok energikus ember van, de amint ott ülnek egymás mellett, arcukon nem ezt látod, nem a békét, a szabadságot. A belső-,  és szellemi szabadság nem fénylik az emberek szemében.

A metró megállni készül, beér a megálló területére. Most egy mellén kigombolt szőkeség képe suhan el az ablak előtt, majd egy piszkos blúzú öregember ráncos, fakó arca tűnt el előttünk, egy csapat színes ruhás külföldi harsány nevetése szűrődik be, egy öregasszony topog színes ruhájában, s fején meglibbenek az ősz fürtök, mint kopott élete szárnyai. A fék csikorgó hangja sérti a füleket, a szerelvények feljajdulnak kínjukban. Az emberek leszállásra készülődnek, keresik a kapaszkodás lehetőségét. A vonat megáll, az emberek le -, s felszállnak. Fürkészem a tekinteteket. A megfáradt, állott, áporodott levegő rémülten szökken be az ajtókon. Az ajtó bezárul, s elindul a szerelvény a sötét alagúton át. Mind utasok vagyunk az élet hajóján. Valaki kiköt, valaki tovább halad, valaki belefárad. De egy a lényeg, mindenkinek kell esély arra, hogy a jót lássuk meg benne, bármilyen külső jegyekkel rendelkezik, mert mint tudjuk a szem a lélek tükre. Tegyük meg ezt másokért, magunkét, hiszen nincs is szebb, mint egy csillogó szempár. Ezen gondolatok villantak át agyamon a háztól a metróig, s további egy megállón át. Ekkor jutott eszembe a címben szereplő idézet: "AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"