Magamról

Saját fotó
Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen, még ha ugyanoda megy is az ember, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Az utazásaim és túrázásaim lényege az, hogy emberekkel találkozzak, lássak ezer apró csodát. Megtanultam élvezni az utazásokat. Bármerre járok, úgy élek, mintha helybéli lennék. A főzés szenvedély, s kétszer két étel sohasem ugyanolyan ízű, mert a lélek zendülése sem ugyanaz. A test is örökkön örökké változik, de a lélek változatlan marad.

2018. július 30., hétfő

Egy kis ízelítõ Kínáról, milyen is a valóság...


2008-at írunk... A repülőút meglehetősen hosszú volt, odafelé nem tudtunk aludni, ezért nehéz volt az átállás. Budapestről indultunk közvetlen járattal Pekingbe. A légiutaskísérők nagyon kedvesek voltak, bármikor a rendelkezésünkre álltak, s állandóan mosolyogtak. A ruhájuk a magyar egyenruhához képest sokkal szebb volt, tradicionális jellegű.


Megérkezésünkkor fura látvány fogadott minket, először azt hittük, hogy a reggeli pára miatt van köd, de kiderült, hogy mindez tömény szmog. A reptéren taxisok hada sorakozott, kiválasztottunk egy nem illegális taxist, ugyanis attól nagyon intettek minket, hogy illegális taxiba szálljunk, mert ők minden szívfájdalom nélkül lenyúlják az embert. A mi taxisunk sem volt a toppon, mert elvétette az útirányt, de amint látta, hogy nem igazán talál oda, leállította a taxiórát (ami itthon szinte sohasem fordul elő, ha a taxis elvéti az irányt), telefonálgatott közben, majd igaz nagy küzdelem árán, de megtalálta az első állomást, a szállásunkat.



A kínai fővárosba némi megilletődöttséggel érkezik a magyar, hiszen eleve többen laknak ebben az egyetlen városban (13 millióan), mint nálunk a teljes ország területén. Amin meglepődtünk első körben, hogy az általunk lefoglalt szállás a 20. emeleten volt, viszont rendezett, kulturált volt a lépcsőház, a környék, s lakás kinézete is kellemes meglepetésként szolgált. Igaz, előtte láttunk róla neten fotókat, de azért hallott már a magyar egy-két érdekes sztorit. Minden nap jött a takarító takarítani, mosott ránk, mosogatott meg ilyesmi. A lakás teljesen fel volt szerelve: beépített konyha, masszázs zuhanykabin, fürdőkád stb. 3 szoba volt, összesen 5 ember számára. Két francia ágyas szoba és egy szimpla ágyas.



Valóban hatalmasak a dugók szinte egész nap az utakon, mindenki össze-vissza közlekedik, a lámpákra nem igazán figyelnek. A gyalogosokat és a bicikliseket minden kereszteződésben rendőrhöz hasonló emberkék navigálják kisebb-nagyobb sikerrel. A legjobb szó az emberekre a közlekedési módjukat illetőleg: birkák. Most már értjük, hogy miért nem vezethet az utakon csak kínai, szerintem a legrutinosabb magyar vezető is az első kanyar után balesetet szenvedne. Egy európai számára mellbevágó a 45 kilométer hosszúságú pekingi főutca, ahol a kétszer három sávban folyton dudál, villog a hömpölygő autókavalkád. A dudát index és gyakorlatilag fék helyett is használják. A bringások is állandóan csengetnek, akinek pedig nincs, az ordít. A zaj, s a hatalmas szmog elképesztő. Három napig az eget nem lehetett látni, sőt a nagyobb épületek tetejét sem. A buszok egyik felén fürtökben lógnak az emberek, és mint a heringek, tapadnak egymáshoz, más járatokon pedig nincs sehol egy lélek sem. Ez utóbbiak a légkondival ellátott, dupla jegyárba kerülő járművek (számunka nevetséges összeg: 2 yuan, 1 yuan=kb.26 Ft.), amelyek üresen robognak megállótól megállóig, hiszen Pekingben mindenki az olcsó, ám régi csotrogányokat választja. A metró légkondis, s csak 3 yuan megállótól, átszállástól függetlenül. Peking méretéhez képest nagyon rövid vonalon közlekedik, bár már épül az új szakasz. Viszont könnyen átlátható a közlekedés vele, néhány nevezetes helynél van is megállója. A szállásunkhoz közel volt a metró, néhány buszmegállóra, vagy gyalog 20 percre (bár ezt az utat csak egyszer tettük meg, mivel egy kedves kínai pár a metró megállótól hazakísért minket, mivel ők is abban a blokkban laktak). Az első három nap nem mertünk tömeg közlekedni, inkább taxiztunk, mert az is nevetségesen olcsó. A kínaiak tájékozódásból is megbuknának, általában csak a saját körzetükben tudják, hogy mi, hol van, ha azt el kell hagyniuk, már nagy bajban vannak. Össze-vissza telefonálgatnak, meg ilyesmi vezetés közben.



Ami viszont jó volt, hogy egyre többen beszélnek angolul, minden megállóban, az utcákon néhány méteres körzetben valaki beszélt angolul. Főként a fiatalok. Ami itt is mókás volt, hogy sokan arról érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, s persze a többségük azt hitte, hogy éhesek vagyunk... Az emberek többségének fogalmuk sincs hol van Magyarország, sőt még Európáról sem hallottak. A kormányuk próbálja teljesen elbutítani őket. A televízió csak kínai műsorokat vetít, s minden csatorna kínai. Mindenütt azt hirdetik, hogy ott minden milyen szép, s minden milyen jó. Az emberek pedig tényleg elhiszik ezt, az utolsó utcaseprőtől kezdve mindeni elégedettnek, boldognak tűnik. Teljesen más a mentalitásuk, tanulhantánk tőlük, mindennek tudnak örülni, nincs beléjük kódolva a világfájdalom. 



Ami nagyon gusztustalan, hogy állandóan köpködnek az emberek az utcán. Jól előkészítik, aztán mehet… Fújjjj! Ezt nem lehetett megszokni. Viszont tisztaság van, a műanyag flakonokat külön gyűjtik az emberek, az utcán álldogáló takarítók pedig, ha nincs szemetes a környéken, kiveszik a kezedből, s nagy zsákokba rakják. Állandóan sepregetik az utcákat, este locsolnak, s ami nagyon pozitív volt, hogy kevesen dohányoznak. Az emberek nem büdösek, nincs semmilyen testszaguk a legnagyobb melegben sem. A kínaiak nagyon megbámultak minket, többségük még nem látott más nációt. Főleg a gyerekek, de ők nagyon édesek voltak. Igaz, tényleg nagyon kevesen vannak, kismamát is alig láttunk. Viszont pelenkát nem igazán használnak. A tipegő naci része nincs összevarrva. Szerencsére nem láttunk olyat, hogy éppen az anyuka, vagy apuka ölébe tette volna tiszteletét valamelyik gyermek. Egy zsúfolt buszon, vagy metrón azért fincsi lehet.



A helyi piacon vásárolni egész mást jelent, mint azt a hazai tapasztalatok alapján gondolnánk: elegáns bevásárlóközpontban ülnek libasorban az eladók, és eredeti, értékes, gyönyörű áru is bőven akad a bóvli között. Egy a közös bennük: sok minden fillérekért kapható, bár már nagyon érződik, hogy sokkal több a turista, hiszen már nem lehet olyan pofátlanul alkudni, mint ahogy hallottuk, mielőtt elindultunk. Alkudni kötelező, aki ezt nem teszi, megsérti, megalázza az árust. A zaj szinte egy idő után elviselhetetlen a piacokon, s állandóan fogdosnak az eladók, mindenki a saját pavilonjába akar berángatni, s ha valamit kinézel, s otthagyod őket, képesek utánad rohanni az áruval, vagy végig kísérni, amíg be nem adod a derekad. Nagyon észnél kell lenni, hiszen pl. ruhaneműt egyáltalán nem érdemes venni, s azok közül az áruk közül, amiket ott meg lehet kapni, már az itteni kínai piacon is hasonló áron be lehet szerezni. Mi megpróbáltunk inkább tradicionális dolgokat vásárolni. A párom eleinte kifejezetten élvezte az alkudozást, de egy idő után már teljesen belefáradt. Engem kifejezetten nyomasztott az a sok ember, ráadásul az én méretemmel nem igazán volt tekintélyem



A kajáról egyáltalán nem lehetett tudni, hogy mi micsoda. Az áruházban, ahol minden nap vásároltunk néhány gyümölcsön és grill csirkén kívül mást nem igazán ismertünk fel. Kövér, gusztustalan bogaraktól kezdve mindent lehetett kapni. A kasszánál majd megőrültünk, mert se összeadni, se semmit nem tudnak fejben, még a bankkártya lehúzásával is gond van, na és egyébként is nagyon lassúak. Ennek ellenére az emberek türelmesen álltnak a sorban, mint a bábuk. Az étel nagyon olcsó, s nagy az áruválaszték. Mi nagyon odafigyeltünk, hogy hol, s mit eszünk, de mivel elég meleg volt, inkább a folyadékfogyasztásunk volt tetemes. A tea nagyon olcsó, s finom, s rendkívül jó hűsítő. Az egyik este elmentünk Pekingi kacsázni, nagyon ízletes volt, de be kell valljam, valami sokkal extrábbra számítottunk.



S hogy milyen Peking? Mint New York és Moszkva elegye. Az amerikai nagyváros elegáns, színes felhőkarcolói keverednek az orosz főváros nagy, tágas tereivel. Az épületek közt hatalmas rések tátonganak, bár az olimpia miatt egymás után nőnek ki a földből az egyre nagyobb és nagyobb felhőkarcolók, és lakótelephegyek veszik körül a város szívét. A Hutong elég érdekes volt, számtalan ember él ott, elég rossz körülmények között. A ruhát az utcán szárítják mindenütt, még a nagyobb lakónegyedekben is. Nem nyúlnak egymás holmijához, s nincsenek lopások. Díszes cserepekben vannak kitéve az utcára a virágok. Az emberek szinte az egész életüket az utcán élik, alkalmi árusakkal van tele minden. Ott teremnek a semmiből átalakított háromkerekű bringájukkal, s már mehet is az árusítás. Az utcákon táskákból árulják a Rolexet (naná, hogy hamis, de többségét nem lehet megkülönböztetni az eredetitől), valamint képeslapot, útikönyvet stb.



A Tian'anmen tér (a mi büszkeségünk, a Hősök tere méretét nyugodtan beszorozhatjuk tízzel), amelynek közepén ott emelkedik a Mao Ce-Tung mauzóleum, ahol ma is naponta több százan állnak sorban azért, hogy vethessenek egy pillantást az 1976-ban elhunyt vezető bebalzsamozott testére. Mindenki áhítattal fotóztatja magát, emberek százai kígyóznak az egész téren, nem tudsz egy nyugodt lépést tenni úgy, hogy ne botlanál valakibe, vagy ne rohanna utánad szintén egy árus. A tér szélén, a Tiltott Város, a császárok egykori lakhelye bejáratánál pedig ott lóg az egykori hős vezér képe. Szerencsére még első nap kilátogattunk, igaz ránk sötétedett, de mire legközelebb arra tévedtünk, már az egész épület fel volt állványozva.



Számunkra a legnagyobb élmény a nagy fal volt. Nagy része hegyvonulatokon húzódik úgy, hogy a külső oldalon meredek sziklák vannak. A falon nyíllövésnyi távolságra egymástól bástyákat, erődítményeket és az ellenség esetleges támadásaira füsttel és tűzjelekkel figyelmeztető jelzőtornyokat építettek. Minden bástyában árusokkal találkoztunk, akik mindenféle hűsítőt árultak, ami nagyon hasznos volt, mivel szinte elviselhetetlen volt a hőség. Mindenütt ott "parkoltak" a szamarak, s várták az estét, hogy gazdájukkal visszatérhessenek lakhelyükre. Napok után itt láttunk először napot, s az égboltot. Mivel távol esik a várostól, itt már nem lehetett érzékelni a mindent beborító szmogot.



A Nyári Palota Peking központjától 15 km-re északnyugatra fekszik. Ezt az utat busszal tettük meg, szerencsére ezen a távolságon már a légkondis változat üzemelt, kevés utassal. A palota összterülete közel 300 hektárt tesz ki. A nevezetesség három részből, a Hosszú élet hegyből, vagyis a Wanshou-hegyből, a Kunmin-tóból és a pavilon együttesekből áll. A tó a Nyári palota összterületének háromnegyedét teszi ki. A palotákban, pavilonokban, pagodákban, tornyokban és más épületekben összesen több mint 3000 helyiség található. El bírjátok képzelni, egy teljes nap kellett hozzá, hogy bejárjuk, de ígyis kihagytunk több helységet, ahol kiállítások üzemeltek, mert egyszerűen képtelenség volt végignézni mindent.



Az Ég temploma szintén egy teljes napos program volt. A Ming és a Qing császárok központi templomegyüttese. Az egyetlen olyan hely, amelyet a kínai császárok gyalogosan közelítettek meg. Több templomrészből áll: a Nap temploma, a Föld temploma, az Ég temploma. Az Ég templomának nevezetessége, hogy egyetlen fém kötőelem sem található benne. Területe négyszer akkora, mint a tiltott városé. Az égtemplom déli részének fala a négyzet alakú, északi részének fala pedig félkör alakú, ez összhangban van az őskínaiak olyan felfogásával, amely szerint az Ég kör alakú, a Föld pedig a négyzet alakú. Huangqiong pavilont egy kör alakú fal övezi, amelynek a visszhang-falnak neveznek. Ez a fal egy csodálatos építmény, hiszen két ember elég messziről halkan is beszélgethet egymással a visszhang-fal két oldalán. Az emberek ellenére ott ordítoztak, szóval annyira nem funkció szerűen használták. Olyan volt, mint egy hatalmas bábeli zűrzavar.



Egy másik napot a Pekingi állatkertre szántunk. A pandák nagyon édesek voltak. Ami elég rossz érzés volt, hogy nem igazán tartják jó körülmények között az állatokat. A hely, ahol élnek, kicsik, büdösek, s nem nagyon volt friss vizük és ételük. Viszont a fő látványossága az állatkertnek, az akvárium fantasztikus volt. Megnéztünk egy delfin show-t, s volt szerencsém megsimogatni egy delfint is. Sajnos úszni nem lehetett velük, de ezt majd bepótolom egy másik utazáson, más országban, ha lesz rá lehetőség.


Én nem tudom, hogy az utazási irodák által szervezett utak milyenek lehetnek, de nekünk ez a tíz nap is kevés volt. Tervben volt, hogy elmegyünk Sanghajra, de néhány nap után be kellett látnunk, hogy egyszerűen képtelenség. Hiszen akkor Pekinget meg sem tudtuk volna nézni rendesen. Remélem, hogy lesz még lehetőségünk ebben az életben, hogy újra elmenjünk, s akkor Pekingen kívül másról is be tudunk majd számolni.