Motoros túra a Balkánon

Országok, amiket érintettünk: Budapest - Szerbia – Montenegro – Albánia – Korfu – Albánia – Macedónia – Koszovó – Macedónia – Horvátország – Magyarország (Pécs) – Budapest

Megállók, ahol kicsit többet időztünk: Feketics – Zlatibor – Ulcinj – Durres – Tirana – Sarande – Butrint – Gjirokaster – Korfu - Ochrid

A kora délutáni órákban indult kis csapatunk motorral ennek a túrának. Az első állomásunk Szerbiában volt, itt gyakorlatilag az éjszakát töltöttük. Az időjárás nem kedvezett, a határtól egyfolytában esett az eső. A település neve, ahol megszálltunk Feketics volt, ez egy középbácskai falu, és a Krijava patak mentén fekszik a Szabadkát Újvidékkel összekötő E-75-ös nemzetközi út mentén, amin mi is haladtunk. A szállásadónk elég furán – s ez enyhe kifejezés – bánt velünk, de jó kedvünket nem tudta szegni, főleg néhány kupica šljivovica után. A reggeli órákban egy kiadós pihenés után folytattuk utunkat. 

A következő állomásunk a Szerbia nyugati részén fekvő Zlatibor volt. A folyamatos esőzés továbbra is nehezítette utunkat, s felérve a hegyekbe immár a hideg is zilálta a kedélyeket. Zlatibor a tengerszint felett 1000 méteren fekszik Belgrádtól 230 km-re. A motorok eresz alá helyezése és egy forró fürdő után a közelben található szórakozóhelyekkel és éttermekkel teli részt látogattuk meg. Isteni vacsorával, sörrel és pálinkával ünnepeltük megérkezésünket. Kicsit fáradtan ballagtunk a szállásunkra, majd egy kiadós alvás után folytattuk utunkat immár Montenegró irányába. Montenegró, a fekete hegyek országa – Európa egyik aprócska oázisa, egy elrejtett pici fiatal ország, amely európai viszonylatban viszonylag ritkán lakott hegyvidéki terület a Dinári-hegységben. Meredeken leereszkedő hegyek kísérik öblökkel tagolt partját az Adria mentén. Az utazásunk nagyon szép és kellemes volt, mesés tájakon át vezetett utunk. Montenegró csupán 2006-ban vált független állammá, és lépett ki a Szerbia és Montenegrói államközösségből, történelme és kultúrája azonban sokkal inkább a régmúlt időkre tekint vissza. Szerbián át végig az eső volt a társunk, de amint átléptük a határt, mintha kicserélték volna az időjárást. Meleg, ragyogó napsütés várt ránk. Az esőruhát jó mélyen el is pakoltuk a motorok dobozába.

Első állomásunk Montenegróban Ulcinjban volt. Ez a város Montenegró tengerpartjának legdélebbi városa, csupán 10 km-re fekszik az Albán határtól. Itt két éjszakát töltöttünk. Ez egy gyönyörű, romantikus városka, amely a nevét alapítójától, Kolchis-ról kapta. Nyáron Ulcinj népszerű túracélpont. A világ minden tájáról érkeznek ide pihenni és kikapcsolódni vágyók. Nagy számban vannak a visszatérő vendégek, hiszen a hosszú ideig tartó szezon és a csodálatos tengerpart megragadja a látogatót. Montenegró leghíresebb strandjai találhatók itt. két homokos partszakasszal büszkélkedhet a város, melyek közül a nagyobbik, a Velika Plaza 13 km hosszan terül el. A tenger itt nagyon csendes, apróbb hullámai mossák a partot, puha, sötétarany színű homokot hordva a partra. A kisebb strand a Mala Plaza ugyan csak pár száz méter hosszú. Ezen felül Ulcinj majdnem 33 km hosszú partszakaszát 18 öblöcske tarkítja. Ez a környezet lehetőségek tárházát biztosítja az aktív és passzív pihenésre vágyóknak. Maga Ulcinj üdülőváros jellegű, de látványosságai közé tartozik a romjaiból újjáépülő óváros és a kalózok bástyája, Sinan pasa dzsámija, az óratorony, vagy az ortodox templom olajfás kertjével. A turisták kiszolgálásáról számos étterem, kávézó, bár, disco gondoskodik, de nagy számban találhatók üzletek Ulcinj bevásárló utcájában, valamint szupermarketek is. Egyik este fent vacsoráztunk az óváros egyik hangulatos éttermében. Remek kiszolgálásban volt részünk, s isteni eledelek közül válogathattunk. A vacsorához kihagyhatatlan volt a Lozovaca (szőlőpálinka) megkóstolása. A tengerből frissen fogott hal és mindenféle csemege íncsiklandozóan hatott ránk. Másnap reggel a helyi marketben bevásároltunk, s egy nagy közös reggelivel kedveskedtünk néhányan utazó társainknak – nincs is jobb, mint egy átmulatott, másnapos éjszaka után egy kiadós reggeli elfogyasztása baráti körben, majd a parton süttetni a teli pocakunkat. Bárhová tértünk is be, a helybeliek szeretettel fogadtak minket. Mindenhol barátságos légkör veszi körül az ide érkező turistákat. Az emberek kedvessége, segítőkészsége csak még vonzóbbá teszi a helyet és arra ösztönöz, hogy újra és újra visszatérjünk. Pihenten és immár lebarnulva folytattuk utunkat.

Albánia négy országgal határos: Montenegroval, Kosovoval, Macedóniával és Görögországgal. Az albán határ eléggé közel volt, így az útlevelek kéznél kellettek hogy legyenek. Én a túra előtt úgy képzeltem el az Albán határt, hogy nagy sorállás lesz, fegyveres határőrök ellenőrzik majd le iratainkat, ezzel szemben, ami fogadott minket azonban több, mint meglepő volt: előttünk néhány autó állt, s motorral előrébb is engedtek, és az útlevél ellenőrzés is úgy zajlott, hogy összeszedték az útleveleket, levitték pecsételtetni, majd valaki visszahozta. Még csak meg se nézték normálisabban, hogy hányan vagyunk. Már a határon feltűnt, hogy bunkerek egész sorozata áll ki a földből. Ezeket még a nagy Enver Hodzsa építtette, aki Sztálin követőjének tartotta magát, s paranoiájának köszönhetően létesültek eme remekművek, számuk valahol 500 000 és 800 000 között lehet. Érdekes képet ad, ahogy ki-kibukkannak a tájból. Ha jobban belegondolunk a bunkerprogram meghálálta magát, elriasztó, s a tökéletes biztonság és bevehetetlenség mítoszát kialakító erejének köszönhetően egyetlen szomszédja sem támadta meg az országot. A hadi helyzet enyhülésével mára a bunkerek egy részét alternatív művelés alá vonták: a nagyobbak akár raktárként, ólként, vagy szimpla kukaként is felbukkannak itt-ott. Albánián áthaladni élvezetes volt. Gyönyörű tájak váltakoztak. A magasan fekvő területeken hegyvidéki klíma a jellemző, de az ország többi részén mediterrán éghajlat uralkodott. A természetes növényzet tűlevelű erdők sorából állt, amely a klímához igazodva jött létre. A hegyvidékeken főként vegyes erdőket találunk. Az utak minősége hagy némi kívánni valót maga után, voltak jobb és rosszabb szakaszok, de helyenként még a főutak is tele vannak kátyúkkal, szerencsére ez túramotorral nem okozott különösebb problémát. Tehát lyukas foltos utak, kaotikus építkezések, por, összevisszaság, teherautók, zsúfolt vezetőfülkék és utasterek, néhol szamár vontatta kordék és más nehezen azonosítható járművek minden szabályt mellőző forgataga fogadott. Két sávos úton gyakran három autó is ment egymás mellett, de a legdurvább az volt, amikor szemben is érkezett egy autó teljes nyugodtsággal a forgalommal, úgy hogy ezen rajtunk kívül szinte senki meg sem lepődött. Ez volt Albánia egyetlen autópályájára. Jellege olyan, mint idehaza az M0-ás - bár még éppen akkor raktál le az utolsó köveket. Ami megdöbbentő volt, hogy az összes bekötőút szinte láthatatlan volt, szedett-vedett földutakról közvetlenül csatlakoztak a külső sávra, olykor úgy tűnt, hogy a semmiből vág be egy-egy autó. Útközben többször ledudáltak minket. Az első megdöbbenés után rájöttünk, hogy ez itt a tetszésnyilvánítás legelterjedtebb eszköze, amit lelkesebb sofőrök azzal spékeltek meg, hogy a kormányt elengedve, két kézzel integetnek nekünk. A dudálás egy idő után már nekünk is remekül ment, sőt… A városhatártól a központba vezető sugárutat a legsötétebb romániai emlékeket felidéző, lepusztult panelek kanyonja fogja közre.

A városok nem mondhatók tisztáknak, ennek ellenére a lakosok kedvesek és segítőkészek. Hatalmas kontraszt jellemzi az egyes területeket. Találkoztunk ultramodern benzinkúttal - amihez foghatót még egyik utazásunk során sem láttunk -, illetve olyat is láttunk, ahol a tartályok be volt építve egy kicsiny házba. Ez a ház egyben a benzinkutas piciny otthonaként is szolgált. Itt csak mellékesen említem meg, hogy a kutasnak gyönyörű és barátságos kutyusa belopta szívünkbe magát. Az utakon néhol szarvasmarhák állják utunkat, sokszor bárgyún fekszenek, így nagyon oda kell figyelni, ez főként Észak-Albánia mészkő-hegyvidékén és szerpentin-területein volt jellemző. Rengeteg alagúton haladtunk át utunk során, s mesés látvány fogadott utunk során. Előbb vegyes erdős rész, majd fenyőerdő, ki-kibukkanó települések tarkították a tájat a hegyekben, majd kezdődött a leereszkedés, s elénk tárul a varázslatos látvány, a tenger több száz méter magasságból. Albániára tehát a kettősség jellemző, a balkáni jegyeket magán viselő északi és belső rész, illetve a mediterrán és egzotikus tengerparti rész. A szerpentinen élvezetes volt az ereszkedés. 

Utunk Durresbe vezetett. A tengerparti városok közül ez a legnagyobb város. Ez Albánia legrégebbi városa, legnagyobb kikötője és az egyik legjelentősebb települése gazdasági szempontból. A tengerparti részen sokkal jobbak a körülmények, mint az ország belső részén. Ennek hátterében véleményem szerint az állhat, hogy a külföldi befektetések is javarészt ide irányulnak. A partot újonnan épült szállodák szegélyezik. Itt-ott a szállodák sorát egy-egy régi lepusztult ház töri meg. A szálloda, amiben sikerült szállásra lelnünk a közvetlenül a parton volt, bár az ablakaink és az erkélyeink az utcára néztek. A legfelsőbb emeleten kaptunk szobákat, ez csak azért érintett minket kicsit kényesen, mert motorral lévén minden cuccunkat fel kellett vinnünk a hőségben az ötödik emeletre. Miközben éppen pakolásztunk, egy idős férfi jött be a szobába minden kopogás nélkül. Végig nézett minket, majd nyugtázta, hogy ezek nem huligánok, maradhatnak, vagy valami hasonlót árult el az arckifejezése, bezárta maga után az ajtót és szó nélkül lelépett. A szállodában nem volt klíma, így elviselhetetlen volt a hőség, de jó túrázókhoz híven minden akadályon átléptünk. A tenger isteni volt, az emberek kedvesek. Az épület aljában lévő étteremben a kiszolgálás első osztályú volt, ott a vendégek körül forgott a világ. Ami döbbenetes volt, hogy esténként a szeméttel teli utcai konténereket nemes egyszerűséggel meggyújtották, s kora reggel – kis túlzással -, egy kalapács méretű eszközzel próbálták romba dönteni az utcában található egyik régi lakóházat, hogy helyébe majd újabb szállodát húzzanak. 

Ha már Albánia, kihagyhatatlan volt Tirana, amely a turisták legfőbb célpontja, s egyben maga a főváros. Az ország egyetlen nemzetközi reptere is itt található. Tirana központjában található a Szkander bég-tér, ahol megtalálható az Et'hem Bey-mecsetet, a Szkander bég lovas szobor, a kormányzati épületek, a Történeti Múzeum és a Nemzeti Könyvtár. Ott jártunkkor a teret éppen felújították. A mecset vagy dzsámi teljesen sértetlenül vészelte át a kommunista rendszer vallásellenes kampányait, ami nem is annyira evidens, ha belegondolunk, hogy Albániát kiáltották ki a világ első vallásmentes államának. Próbáltam utána nézni itt a neten, hogy mit lehet tudni erről a mecsetről, de nem túl sok infót találtam. Az kétségtelen, hogy teljes pompájában látható, s látogatható. A legérdekesebb dolog az épületben a benti falfestmények látványa, szép színes, kidolgozott belső térrel rendelkezik. Úgy tudom, hogy a festő ismeretlen. A belépésnél kaptunk egy vékony, szépen összehajtogatott kendőt, amit a fejünkre kellett tenni úgy, hogy a vállunkat is eltakarja, persze mindez motoros felszerelésen elég mókásan nézett ki. Persze cipőt is le kellett venni, bent minden le van terítve perzsaszőnyegekkel. Az alsó szinten nem nagyon mertünk fényképezni, de a karzaton azért sikerült néhány képet készíteni. Tirana egy rendkívül színes város, de nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem a szó szoros értelmében. Mindenféle színű épületek sora tarkítja a látképet. A vezetékek pedig úgy kúsznak fel az oszlopokra a házakról, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja fejteni, hogy mi hová tartozik. Az utcán gyerekek árultak hűtőmágnest, kedvesek, cserfesek voltak. Tiranában szintén kihagyhatatlan volt egy helyi étkezés illetve a Raki és Szkander bég konyakot sem hagyhattuk ki a megkóstolandók listájáról.

Szederdzsem

Egy kis szedertörténelem
 

A rózsafélék családjába tartozó szeder a sivatagok kivételével az egész világon elterjedt. Valójában több, egymással kereszteződésre képes fajról van szó, ezért a szeder növénytani szempontból igen változatos összetételű állománynak tekinthető.

Természetes lelőhelyeit az emberiség régóta ismeri. Fogyasztását a görögök köszvény ellen javallották.

Termesztésbe vétele és piaci értékesítése azonban csak a XIX. században kezdődött meg. Ekkor indult meg a tüskementes, valamint a termesztést megkönnyítő, egyenesen álló szárú változatok kifejlesztése is. Vannak, akik szerint a tüskékkel együtt az erőteljes, jellegzetes ízanyag is eltávozott a termesztett szederből. 

A szederdzsemet az alábbi módon készítettem: a szedret megmostam, érett, de kemény gyümölcsöt kaptam hozzá. Feltettem főni egy nagy fazékba, egy kicsit megtörtem fakanállal a szemeket. Amikor kicsit összeesett átmertem a kenyérsütő gépembe, s beállítottam a lekvárfőző programot. 

Engem nem zavarnak a magok, de aki nem szereti, az a Dzsemfix hozzáadása előtt szitán átpaszírozhatja. Ízlés szerint cukorral édesíthető, illetve pici tartósítószer hozzáadása ajánlott. Forrón, steril üvegekbe kanalaztam, lefedtem és száraz dunsztban hagytam kihűlni.

Palacsintát sütöttem néhány nap múlva, ott használtam töltelékként, de kenyérre kenve és süteménybe felhasználva is kitűnő édesség.

Paradicsomos csatni - Tamatar chatni

Tegnap egy kis összejövetel volt nálam, lassan hagyománnyá kezd válni, hogy valamilyen finomságra invitálom otthonomba a barátaimat.
 

A tegnapi menü sült hús, pörkölt, petrezselymes krumpli, savanyúságok és paradicsom csatni volt. Kedves barátnőm Gabika készített még nekünk görög salátát és diós tekercset, isteni volt mind a kettő.

A legnagyobb sikert a paradicsom csatni aratta, melynek elkészítési módját megosztom veletek, de előbb olvassátok ezt az igaz és találó indiai bölcsességet:

"Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs, párnap múlva vissza adta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK."

Paradicsom csatni - Tamar chatni

Hozzávalók:
8 érett paradicsom
4 evőkanál víz, de ezt pótolni kell idő közben
2 evőkanál ghí vagy növényi olaj
2 kávéskanál fekete/fehér mustármag
2-3 finomra vágott erős zöldpaprika (tegnap egy paprikát vágtam bele, kellemesen volt csípős, ma készítettem egy újabb adagot, s kettőt tettem bele, csíp, mint a veszedelem, de nagyon fini)
5 szegfűszeg
2 babérlevél - na ezt hagytam ki tegnap és ma is, mert úgy emlékeztem, hogy van itthon
1 5 cm hosszú fahéjrúd
1 kávéskanál római kömény
2 kávéskanál őrölt koriander
1 evőkanál finomra reszelt friss gyömbér
1 csipetnyi hing - nekem ez is kimaradt - mert nem volt itt a boltban - heves felbuzdulásom eredménye az elkészítéshez, hogy a belvárosban kapható indiai fűszeres kimaradt a beszerző körútról
1 kávéskanál só
4 evőkanál cukor

Az elkészítés nagyon egyszerű, de időigényes:

A paradicsom héját lehúztam, felvágtam az érett paradicsomokat és félre tettem. A mustármagot kipattogtattam, amennyire lehetett olajban (az eredeti recept szerint ghíben kellett volna), majd a fűszereket és a gyömbért is hozzáadtam a só és a cukor kivételével, és kb. 1 percig pirítottam. Beleöntöttem a paradicsomot, belekevertem a sót (itt kellett volna a hinget is hozzá adni), megkevertem, majd fedő nélkül kis lángon 20-30 percig főztem. Ekkor beletettem a cukrot, és további 5 percig nagy lángon főztem, míg egy sűrű paradicsomszószt nem kaptam belőle. Kidobtam belőle a szegfűszeget és a fahéjrudat (s ha lett volna benne a babérlevelet is). 

Különösen sült csemegékhez ízletes.

Elkészítési idő: 40-50 perc.

Jó étvágyat hozzá!

Guadeloupe

Bonsoir

2003-ban Kolombusz nyomába eredtem, hogy felfedezzem a kis szigetországot a Kis-Antillák legnagyobb szigetét, a Szélcsendes-szigetek csoportjába tartozó Guadeloupe-ét. Az utazás nem volt egyszerű, átszállással kellett utaznom Párizson keresztül, úgy hogy repteret kellett váltanom. Azon kívül, hogy kábítószert keresek nálam - a franciák szerint egy törékeny, szőkeség nem is lehet más, mint drogfutár -, s majdnem lekéstem Párizsban a gépet, nem volt más problémám. Eléggé megrémültem, amikor két nagydarab néger fickó rám ripakodott, hogy mutassak meg ezt és azt, vegyek le magamról minden felesleges ruhadarabot (cipő, öv), hogy minél jobban át tudjanak vizsgálni. Még jó, hogy augusztus volt, Kisasszony havát írtuk, s lengén voltam öltözve. Párizstól 8,5 óra volt az út, de nem sokat érzékeltem belőle, mert szinte végig aludtam. Amikor a légiutas kísérők felébresztettek, akkor láttam csak, hogy milyen meseszép a sziget madártávlatból. Nem véletlenül viseli a „Pillangó sziget” nevet, ugyanis úgy néz ki, mint egy hatalmas felemás szárnyú pillangó. De a "Szép vizek szigeté"-nek is nevezik.. (Guadeloupe főszigete két részből áll, amelyet keskeny szorosként a 6 km hosszú Salée (sós) folyó választ el. Basse Terre, a nyugati rész a kelet-karib-tengeri vulkanikus szigetlánc tagja. Grande Terre, a K-i rész az ívben elhelyezkedő mészkőszigetek egyike.) Felemás a sziget két részének infrastruktúrája és természeti felépítése. A gép landolt, majd következett a leszállás. Életemben először voltam a trópusokon (s remélem nem utoljára), így el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet az, amikor megcsap a forróság. A páratartalom 60-80%, a hőmérséklet pedig 26-28 fok között ingadozik. De ezt az elsőre kellemetlennek tűnő élményt a pálmafák látványa, a gyönyörű, azúrkék égbolt, a tiszta levegő azonnal feledtette. A repülőgépről leözönlött a rengeteg ember, s szépen el is oszlottak. A legnagyobb részük fekete bőrű volt, abban az időben nem volt felkapott üdülőhely, így a fehér ember ritka volt, mint a fehér holló.

A szigeten manapság a turizmus hozza a legnagyobb bevételt. A banánt termesztik a legtöbben a szigeten. A banánültetvények látványa lenyűgöző volt. Ezen kívül rum és cukornád termesztése folyik. A mezőgazdaság nagyon fontos, az előbbiek mellett cukornád és padlizsán termesztése is jellemző. Ami nagyon magával ragadó látvány, hogy a természetet igazán közel érezheti magához az ember, az pl. út mentén háziállatok legelésznek. Régi autókkal járnak főként az emberek, főleg francia gyártmányúakkal, de már abban az időben is kezdtek megjelenni a nyugati típusú, tengeren túlról érkező autók a szigeten. A vezetési stílusuk nekik is más, mint az európai embereké, az autót használati tárgynak tekintik, törik-zúzzák, s nem igazán javíttatják, megy, amíg megy.

Az első éjszaka furcsa volt nagyon, alig tudtam aludni, tücskök-bogarak adtak éji zenét. Úgy tűnt, hogy koncertjükkel az álommanót minél messzebb szeretnék tartani. A sziget álomszép. A karibi szigetvilágban található Guadeloupe szigete fehér strandok, gyümölcsökkel és fűszerekkel elvarázsolt ételek világa. A tenger és az óceán felejthetetlen élmény. Basse Terre területén van a Soufriére nevű, 1.467 m magas működő tűzhányó, a kelet-karib-tengeri térség legmagasabb pontja. A vulkán lábánál fekete a homok, ilyet még sohasem láttam. Forró, s olyan puha, hogy úgy érzi magát az ember, hogy valóban tűzön jár, de nem a parázson, hanem magán a lángon. A helyi lakosok, akik főként kreolok, vígan fociznak a homokban, majd hanyatt-homlok rohannak a hűs vízbe. Ezek a vulkáni eredetű fekete strandok nagyon különlegesek. Sűrű, számtalan vízeséstől tarkított, trópusi őserdő borítja a hegyvölgyes szigetrészt.

A dzsungel leírhatatlan szépségű. Mezítláb tettem meg a hegy lábától az utat a hegy tetejéig. A természet által simára csiszolt köveken, fából készült hidakon lépkedtem egyre magasabbra. La Soufriere vulkán (Volcan de la Soufrière) alatti erdő borította hegyeken élvezet volt a séta. Utamon hatalmas levelek, indák kísértek. A sűrű növényzetbe beleolvadt az állatvilág, különös hangok, zajok hallatszottak. A hegyi patak végig hömpölygött az út mentén és alatt. A hegyoromnál felejthetetlen látvány tárult elém, egy hatalmas vízesés (Chutes du Carbet). Gyűjtőhelyük kis tavacskák voltak, amiben érdemes megmártózni. Kristálytiszta a víz, akár inni is lehet belőle. Az évek alatt egyre rosszabb minőségű hajam (a káros tényezők hatására, amik érik nap, mint nap), mindenféle balzsam, hajvég ápoló nélkül sima volt, fésülhető, visszanyerte színét. A bőröm ugyanilyen változásokon ment keresztül, simává, puhává vált, akár egy kisbabáé. A vízben lévő magas ásványi anyag csodákat tett. Lefelé elkapott a trópusi eső. A karibi zápor megfoghatatlan erővel zúdult rám, a növények kinyitották pórusaikat, szinte hallottam, ahogy a hőség után fellélegeznek. Ekkora vízcseppeket sehol sem láttam még. A levelek úgy csillogtak, ragyogtak, mint a legértékesebb gyémánt a világon, szépségük vetekedett minden drágakő látványával. A levegőben mindig a hatalmas ciklámen szirmú Bougainvillier, porcelánrózsa, a sárga kerekszirmú alamandas és egyéb trópusi virágok illata árad.

Záporesőben sűrűn volt részem a nyaralásom során, elkapott az utcán, a parton, mindenfelé. Egyik pillanatról a másikra jelentek meg a felhők. A tenger, az óceán hatalmas hullámok táncába kezdett. A mi kis „hullámveréseink” pl. a hajdúszoboszlói strandon meg sem közelítik a valós élményt. Ilyenkor nem érdemes mindig menekülőre fogni, mert hamar elvonul a zápor. Volt, hogy betemettem magam a forró homokba, hogy védje testem a hirtelen jött hűs esőzéstől. Az utcán az emberek ilyenkor kosarukat a fejük felé emelik, s úgy haladnak tovább.

A guadeloupe-i emberek kultúrájuk igen vegyes mind zenében, gasztronómiában, vagy egyéb képzőművészeti alkotásokban. A szigetlakók mindennapi életéhez tartozik a zene. Az esti bárokban különböző stílusú zenék szólnak. E távoli világ egyedi gasztronómiájából is érdemes kivenni a részünket. A felszolgálók általában indiaiak, amin meglepődtem, ugyanis belőlük is van a szigeten. Egy csillagos estén érdemes üldögélni a teraszokon, ez olyan élvezet, amit manapság csak kevesen engedhetnek meg maguknak ebben a rohanó világban. Ügyesen ismertetik meg vendégeket a karibi finomságokkal a felszolgálók, az európai ízlésnek nehezen felelnek meg az ottani ételek. Senki más nem szereti olyan jó erősen fűszerezve az ételt, mint ennek a karibi szigetnek a lakói. Egyszerűen lenyűgözőek az ízek. Nem szabad kihagyni a rumot sem, bár nagyon kell vigyázni vele, mert iszonyúan erős. Az étterem étlapjának csúcspontját a palourdes-k képzik, ezek a kis, barna, intenzív ízű tengerparti kagylók, valamint a tonhalak. Nagyon finomak, bár nálam a homár volt a befutó. (Csak különlegességként említem meg, hogy a szigeten lévő meki egyik fő specialitása a McHomar, s nagyon finom!). Mangót, maracuját, guavét, banánt, kókuszt s mindenféle gyümölcsöt, akár a fáról is lakmározhat az ember.

Az egyik nap isteni kókuszfagyit volt szerencsém enni. Egy hordószerű edényben hűtik, folyamatosan kevergetik a masszát. Olyan fehér, mint a legtisztább hegycsúcsok valamelyike, s az ízét egyszerűen mennyeinek tudom jellemezni. Félve őrzik titkát, hogyan készítik, de az biztos, van benne valami varázslat.
A másik számomra érdekes esemény a szigeten a Tour de Guadeloupe volt, amit biciklivel rendeznek meg. Az egyébként is keskeny út egyik fele le volt zárva (nálunk ez elképzelhetetlen a budapesti forgalmat ismervén), az autósok egy sorba sorakozva mentek a versenyzők mellett. Emlékeztek még a Louis de Funes filmekre? Pontosan úgy néztek ki a rendőrök. Ugyanolyan volt a ruhájuk. Rövidnadrág, rövid ujjú ing, s ugyanaz a sapka. Elég mókás volt, mintha tettem volna egy kis időutazást. Az út szélén kicsi üzletek helyezkedtek el. Az emberek egyébként egész egyszerűek. Nem sokat értenek pl. a technikához. Volt, hogy szépen elmutogattam, hogy mit kell tenni a fényképezőgéppel, hogy fotó is készüljön, de nem igazán sikerült megnyomni azt a pici gombocskát. De azért a jóindulat és a jó szándék megvolt. Azt nem tudom, hogy ez a mai napig érvényben van-e, de akkor még engedélyezett volt a fű termesztése, természetesen csak meghatározott területen és mennyiségben. Így történt meg az többször is, hogy elszállt, mámoros figurák látványától hemzsegett a part, az utca, a kapu stb. A ruházatuk vagy tradicionális gyönyörű textilekből készült, szőttes ruhák, vagy teljesen európaiak. A Francia gyarmat szerepét is betöltő szigeten ugyanis miden napi látvány, hogy az emberek a párizsi divatmárkák sokaságát hordják magukon. Hatalmas ékszerek, nyakláncok, gyűrűk ékesítik testüket. Nekem elég furának tűnt, hogy abban a rekkenő hőségben rendesen fel vannak öltözve az emberek. Vannak olyan helyek a szigeten, ahová nem illik könnyed öltözékben menni, ez lehet egy bank, egy áruház (meglepő, de Match élelmiszer bolt volt a szigeten), de akár egy partszakasz is.
Utazásom során a sziget leghosszabb pálmafasorát is volt alkalmam megcsodálni. A pontos történetet nem tudom, de valamikor sokkal hosszabb volt, csak elpusztította egy hurrikán, s azok ahelyett lettek ültetve a mostanra lassan égig érő fák. Az út mentén láttam még egy különös temetőt. Fekete-fehér kockás volt minden síremlék.

Az ámulatba ejtő naplementék narancsvöröse utánozhatatlan. Ahogy a nap eltűnik az óceánban, mint a mesékben, amikor egy fényes korong hagyja el az égboltot, s veszik a habok mélyén. Az ég csillagai nagyon közel vannak, s tisztán kivehetők.

Az éji zene kihagyhatatlan élmény, amit az állatok produkálnak. A karibi szigetvilágot nem lehet egyszerűen leírni. Ez a térség végérvényesen rabul ejti szívüket, és többé nem ereszti, egyszerűen imádni lehet. Ha valamikor arra járnátok érdemes megnézni a Chateaux-öblöt, a Carbet-vízesést, a Napóleon-erődítményt, és a Murat-kastélyt.
A parton rengeteg kagyló található kisebb-nagyobb méretben. A helyi lakosok naponta többször kisétálnak a homokos partra és felszedik a szebbnél szebb kagylókat, amiket fonott kosárkába téve, befóliázva árulnak. A szigeten mindenféle csecsebecsét lehet kapni, de sajnos ott is elég sok holmin megtalálható a "made in China" felirat.

Sajnos szörfösöket nem láttam, mert nem volt szezon. Ezt nagyon sajnálom, szívesen ki is próbáltam volna. Aki szeret búvárkodni, annak ajánlom, hogy béreljen felszerelést, az óceán élővilága utánozhatatlan. Aki elég bátor, akár saját maga is lemerülhet kagylókért, a víz alatt hatalmas méretűekkel találkozhat.

"AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"

Amióta felébredtem ez az idézet jár a fejemben, amely Audrey Hepburn-től származik. A reggeli szokásos rituálém után útnak indultam. A városi utazás hol éles, hol tompa zaja felpörgeti a gondolataim sebességét, több száz kilométer/órával halad minden ki nem mondott gondolat az Univerzum felé. Ülök a metrón. Az emberek arca mereven nyugodt. Az egyik újságát bújja, másik az „okostelefonját”. Nyilván egyikük sem érzi, milyen csapás az élet rabjának lennie vagy éppen milyen felemelő az élet fehér galambjának tükrében pompáznia. Amíg fel nem száll egy kisgyerekes anyuka, addig az arcok komorak, még véletlenül sem hagyja el senki arcát egy kis mosoly sem. A gyermek, mint Isten katonája, mint egy angyal tör be az egyhangú utazás világába. Az emberek többsége immár rá figyel, s önkéntelen szájhúzással mosolygödröcskék jelennek meg az arcukon. Micsoda apró csodája ez a teremtésnek! A város, mint egy hatalmas szörnyeteg szippantja be az embert. Hol van már a hétvége? Közel, s mégis oly távol. Hová tűntek azok a pillanatok? A napfelkelte a capuccinóval, a madárcsicsergés a város zajától távol, a gyümölcs továbbálmodása befőtté és lekvárrá, a barátok. Andi csülökpörköltje, a sok nevetés, a szabolcsi pálinka íze, az éjszakai románc, a másnapos reggel. A vonat zakatolása, a család, a gyerekek mosolya, kedvességük, a család melege. A hétköznapok elfelejtése, a naplemente, s a nagy családi beszélgetések egy-két pohár ízletes bor mellett. Az emberek szánalmas elbizakodottságukban önmagukat tartják saját sorsuk kovácsának. Pedig a példáim is bebizonyítják, hogy sorsunkat millió-egy apró tényező befolyásolja, nem különben kedvünket. No de térjünk vissza a reggelhez, s újra ott ülve a metrón folytatom mondandóm. A gyermeki mosollyal némi csillogás költözött az emberek szemébe, s ilyenkor szemükben fel-felcsillan függetlenségük tudata. Végre ki mernek törni a napi rutinból, végre mernek egy kicsit ellazulni. Sok energikus ember van, de amint ott ülnek egymás mellett, arcukon nem ezt látod, nem a békét, a szabadságot. A belső-,  és szellemi szabadság nem fénylik az emberek szemében.

A metró megállni készül, beér a megálló területére. Most egy mellén kigombolt szőkeség képe suhan el az ablak előtt, majd egy piszkos blúzú öregember ráncos, fakó arca tűnt el előttünk, egy csapat színes ruhás külföldi harsány nevetése szűrődik be, egy öregasszony topog színes ruhájában, s fején meglibbenek az ősz fürtök, mint kopott élete szárnyai. A fék csikorgó hangja sérti a füleket, a szerelvények feljajdulnak kínjukban. Az emberek leszállásra készülődnek, keresik a kapaszkodás lehetőségét. A vonat megáll, az emberek le -, s felszállnak. Fürkészem a tekinteteket. A megfáradt, állott, áporodott levegő rémülten szökken be az ajtókon. Az ajtó bezárul, s elindul a szerelvény a sötét alagúton át. Mind utasok vagyunk az élet hajóján. Valaki kiköt, valaki tovább halad, valaki belefárad. De egy a lényeg, mindenkinek kell esély arra, hogy a jót lássuk meg benne, bármilyen külső jegyekkel rendelkezik, mert mint tudjuk a szem a lélek tükre. Tegyük meg ezt másokért, magunkét, hiszen nincs is szebb, mint egy csillogó szempár. Ezen gondolatok villantak át agyamon a háztól a metróig, s további egy megállón át. Ekkor jutott eszembe a címben szereplő idézet: "AHHOZ, HOGY AZ EMBER SZEMEI SZÉPEK LEGYENEK, MÁSOKBAN A JÓT KELL MEGLÁTNI!"

Körte a fáról az üvegbe

Itt a KÖRTESZEZON!

A hétvégét a családommal töltöttem a hétvégi házukban. Szombaton kisétáltunk a kertbe, s megnéztük, hogy mennyire értett a körte. Nagyobb része még zöld volt, de még így is akadt bőven érettebb termés is, ami napsárga és narancsos színben pompázott, már-már pirosodott. Egy kis létrával indultunk neki a szedésnek, de hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk úgy beállítani az ágak közé, hogy mindent elérjük, így felmásztam rá. A körtefa ágai elég törékenyek, ezért nagyon kell figyelni, hogy hová lép az ember, s hová helyezi a súlyát. A famászás olyan jó érzéssel töltött el, a gyerekkoromat idézte.

Hamar megtelt egy nagyobb vödör, s indultunk is vissza a kerti konyhához. Meghámoztuk a gyümölcsöt, majd citromos vízben átmostuk, hogy ne barnuljon meg. Majd a körte magházát kivágtuk, s feldaraboltuk egyenesen az üvegbe. A telepakolt üvegeket kétszer forráztuk a cukros, fahéjas sziruppal.

A túlérett körtéből pedig lekvárt készítettünk, amiből másnap fel is használtunk a palacsinta töltelékéhez.  A lekvárt kuktában főztük, mert abban nem ragad le, s nem kell egész idő alatt felette állni, viszont ez nem azt jelenti, hogy sorsára lehet hagyni. A kukta helyett persze bármilyen széles és magas főzőedényt választhatsz, a lényeg, hogy mielőtt összeesik a gyümölcs beleférjen (ha otthon készítek lekvárt én a kenyérsütő gépemet használom, mert azon van lekvár készítő program). Mivel a gyümölcs magas víztartalmú, ezért szükséges a magas falú edény, hiszen mint tudjuk a víz gyorsabban tud párologni ebben, illetve nem fut ki olyan könnyen a lekvár – nincs is rosszabb annál, mint amikor az edény falát és minden egyebet tisztogatni kell a ráégett cucctól. Szórd bele a lábasba a körtét. Ha nagyon darabos kicsit törd meg, vagy amikor már puha a főzéstől törd össze kicsit akár krumplinyomóval. A cukrot, illetve – ha használni szeretnél a munkád megkönnyítése érdekében – a készen kapható lekvárzselésítőt (ad egy kis citromos-fanyar ízt is, ami jót tesz a lekvárnak) is öntsd hozzá. Mi még fahéjjal ízesítettük, valamint egy kis vaníliás cukorral. Ha zselésítőt használsz, nem kell bele olyan sok cukor sem, s arra sem kell annyi időt várnod, hogy a pektinek esetleg órákig tartó rotyogtatás után oldódjanak ki a lekvárba, forrástól számítva néhány perc alatt kész is lehet a lekvárod. Anyukám kis üvegekbe töltötte. A másnapi körtelekvárral töltött palacsinta pillanatok alatt elfogyott!

Egy kis érdekesség a körtéről:

Az emberiség legalább 3000 éve ismeri, termeszti. „Körte” alatt a fán kívül a nemes körte gyümölcsét szoktuk érteni. A legtöbb körte lombhullató, kivéve 1-2 délkelet-ázsiai faját, melyek örökzöldek.

A körte története egészen az ókori mítoszokhoz nyúlik vissza. Hiszen világ leghíresebb körtefája az alvilágban állt. A mítosz szerint Zeusz egyik fiát, Tantaloszt az istenek és az emberek ellen elkövetett gonosz tettei miatt az alvilágba küldték. Itt a gaztetteit egy körtefa alatt gyónta meg. Amikor éhes lett, és a feje fölött lógó körtéket meg akarta volna enni, az ágak visszahúzódtak, egészen addig, ameddig nyújtózkodott. Így sohasem érte el, és mindig éhes maradt.

A kínaiaknál a körte az elválást és szomorúságot szimbolizálja. Más kultúrákban a körte a szerelmi kapcsolat, nőalak. A keresztények csokros fehér hófehér virágai miatt az Istenanya jelképévé tették. A körte Föníciában a holdistennőnek volt a szent fája – fehér virága miatt. De vannak kultúrák, amiben a körte a férfiúi nemzőképesség jelképe. Innen és az életfa-lélekfa szimbólumból ered az a szokás, hogy gyermek születésekor fácskát ültettek. Az alma a leány, a körte a fiú jelképe volt. Homérosz az istenek ajándékának nevezte a körtét.

Magas fruktóz tartalmú gyümölcs, amit cukorbetegek is fogyaszthatnak. Magas C-vitamin és kálium tartalmú gyümölcs. Én a körtét ennek ellenére nyersen nem annyira szeretem, mert nehezen emészthető, a héja puffadást okoz. Viszont, ha körtebefőttet, vagy lekvárt készítünk belőle, már más a helyzet.

Túra Visegrádról - Szentendrére (kedvcsináló)

Lassan itt van az ősz újra (bár’ ha kinézek az ablakon sajnos azt is írhatnám, hogy már itt kopogtat), s beindulnak a bakancsos túrák. Bemelegítésként néhány korábbi túránk útvonalát, élményét szeretném megosztani veletek.

Visegrádról – Szentendrére

Ez egy közepes nehézségű túra, a távolság 19 km, a menetidő 6-7 óra. S igen lányok (Judit, Kati), még mindig nem árulnak útközben kávét sehol J A túra szép kilátópontokat érint, ezért érdemes fényképezőgépet vinni, s aki ismer, az tudja, hogy én el sem indulok nélküle.

A túra útvonala: Visegrád - Nagy Villám, Zsitvay-kilátó - Visegrádi-kapu - Borjú-fő - Barát-halom - Urak asztala - Kis-Bükk-tető - Vörös-kő - Álló-rét, Landler Jenő-em. - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen)

Visegrádra vonattal és komppal érkeztünk. A túrát a korai órákban kezdtük a túra menetidejének hossza miatt. Amikor összeállt a csapat, még egy is utolsó bevásárlást tartottunk, s vágtunk neki az utunknak. Egy rövid távot kellett megtennünk Visegrád városán át, majd Salamon-tornyot vettük célba.

A Fellegvárba nem másztunk fel, hanem haladtunk tovább felfelé a hegyoldalon. A túra során nem voltak nagy magasságok, az ötszáz méteres szintet többször érintve értük el célunkat. A kilátópontokon nem időztünk sokáig, inkább csak egy-két kép erejéig. A Sibrik-domb alatt haladtunk, majd innen már fokozatosan tárult elénk a Dunakanyar látványa.

A Jurta kemping bejáratánál haladtunk, így értünk fel a Nagy-Villámra, amely 337 méter magasan van.

Aztán megkezdtük az emelkedést a Zsitvay-kilátóhoz. A kilátótól láthatóak a Börzsöny hegyei.

Tovább emelkedve az Őr-hegyen mentünk át, majd tovább a Vörös-kőre, ami 521 méter magas.

Innen látható Leányfalu és Szentendrei-sziget. Innen egy újabb megállópontra érkeztünk, s innen az irányt az Álló-rét felé vettük, s indultunk el Szentedre irányába. Fáradtan, de annál több élménnyel indultunk vissza Budapestre.

Szép túra volt, nagyon jó hangulatban, az ősszel megismételjük :)

Brownie - csokis mámor

Azon tépelődtünk a csajokkal, hogy miért van az, hogy itt a nyár, s a szokásos "alig eszem valamit" és a "nem bírok mást enni csak gyümölcsöt" szlogenek helyett a "csokit akarok, éjjel-nappal" mozgatja a fantáziánkat. A válasz talán az, hogy ez a nyár sajnos nem túl jó, nincs az a gatyarohasztó meleg, amikor az ember elvan egész nap néhány üveg ásványvízen, gyümölcsön és jól behűtött sörön. 

Az egyik este ugyanilyen édességhiányban szenvedtem, s újra megsütöttem kedvenc sütimet a brownie-t. Tudod-tudom, ez a süti kicsit túlzás, tele cukorral, de mit csináljak, az élet nem csak attól szép, ha zajlik, hanem attól is, ha a pocakunkat olyasmivel tömhetjük, amit csak megkíván :) 

Íme a legjobb receptem:

Hozzávalók:

• 26 dkg étcsokoládé
• 10 dkg vaj
• 4 tojás
• 30 dkg cukor
• 2 csomag vaníliás cukor
• 14 dkg liszt

 

Én már nem szoktam méregetni a hozzávalókat, akár nagyüzemi sütésre is képes lennék, hiszen olyan sokszor sütöttem ezt a sütit. 

A sütőt 180-200 fokra előmelegítem. Közben felolvasztom az étcsokit (általában 90% felettit használok) a vajjal. 

Közben összekeverem a tojásokat a cukorral és a vaníliás cukorral, majd mire ide jutok az olvadt vajas csokoládét belecsorgatom ebbe a keverékbe. 

 

Jól összekeverem, majd beleszitálom a lisztet, s géppel jól összedolgozom. Ez a mennyiség egy kisebb tepsihez elég! Ennnél a sütinél az a lényeg, hogy még tapadjon a fogpiszkálóhoz, a közepének szinte folyni kell! 

Mikor még langyos, vaníliafagyival és csokiöntettel tálaljuk, de volt már barátom aki pluszba lekvárt, tejszínhabot kért hozzá. Nekem önmagában is elég tömény, s egy-két szeletnél többet nem is bírok megenni belőle. 

Jó étvágyat  hozzá!

Amszterdam

Amszterdamban rövid időt, csak egy teljes napot töltöttem barátnőimmel az egyik belgiumi látogatás alkalmával „ruccantunk át”. Vonattal utaztunk Amszterdamba. A Brüsszel–Amszterdam-vasútvonal egy 125 km hosszú, kétvágányú nagysebességű vonal, ezen a vonat emlékeim szerint kb. 2-2,5 óra alatt tette meg az utat. Ez remek lehetőség volt egy kis pihenésre, hiszen a napjaink városnézésről, s esti szórakozásokról szóltak, s hogy minél több időt tudjunk Amszterdamban tölteni egy korai vonatot néztünk ki. Amszterdam szerintem a világ egyik legnagyszerűbb városa. Európa egyik legromantikusabb és legszebb helye csatornákkal, világhíres múzeumokkal és történelmi jelentőségű látnivalókkal, s nem utolsó sorban tulipánjaival. A közlekedés nagyon jó, kevés a közúti forgalom, a város nagy részében a csatornákon történik a közlekedés. Ahogy leszálltunk a vonatról nem egy átlagos utcakép fogadott minket, rögtön egy kikötő volt látható. Be is fizettünk egy hajóútra a csatornán. A város meseszép, a látvány magáért beszélt, akár egy úszó fővárosnak is lehetne nevezni (Velencében még nem jártam, de ilyesminek képzelem, bár ami különbség lehet, hogy Velence sokkal régebbi város, így a csatornákra épített házak szerkezete más lehet), mivel szabályos szigetek tömkelegéből áll, amelyeket csatornák (helyi néven kanálisok) folyamai hoznak létre.

S mi jut eszünkbe először Hollandiáról? A fapapucs, a szélmalmok, a régi gátak és a gyönyörű rétek. S mi jut eszünkbe Amszterdamról? Kellemes kávéházak, szűk sikátorok, a csatornák, a sok kerékpáros, coffe shoppok, boltocskák, üldögélő helyi lakosok, a múzeumok (pl. a Van Gogh Múzeum, Madamme Tussaud panoptikuma). Itt folyékonyan beszélik az angolt az emberek, így könnyű boldogulni. Emellett rendkívül barátságosak és vendégszeretők, s hogy mosolyogva köszöntik az ide látogató turistákat. Az Anna Frank Ház is könnyen megközelíthető vízen, kerékpáron vagy gyalog. Ez a ház arról híres, egy zsidó lánynak (Anna Frank) és családjának búvóhelye volt a II. világháború alatt.

A városnézés és a múzeumlátogatás mellett nem maradhatott el a vásárlás sem. A helyi piacok nagy népszerűségnek örvendenek, mert hollandok szinte szabadidős programként kezelik a bevásárlást. Rengeteg a bódé és a kirakod óvásár. Itt vettünk fapapucsba ültetett tulipánt, s hoztunk fekete-tulipánhagymát, ami a mai napig minden tavasszal gyönyörködtet anyukámék kertjében.

A piros-lámpás negyeden is áthaladtunk. Egy napba nem sok minden fért bele, de a belgiumi esős-borús időjárás után már az is jó kedvre derített minket, hogy ragyogó napsütés és meleg fogadott bennünket. Az esti vonattal fáradtan, de annál nagyobb élménnyel gazdagodva tértünk vissza Brüsszelbe.

Belgiumi mesém, ami nagyon is valóságos

Egy kedves barátnőm invitálásra utaztam Belgiumba. Mivel ott élt, teljesen rábíztam magam, nem igazán néztem utána, hogy ez a kis ország milyen meglepetéseket tartogat majd számomra. A Wizz-air igen kedvező áron repít el Belgiumba, ha időben foglalsz repülőjegyet. Kis hibája, hogy Brüsszel-Charleroi nem Brüsszelben van, hanem onnan igen messze, annak ellenére, hogy Belgium kis területű, ám sűrűn lakott ország. A tengert leszámítva, mesterséges határai vannak. A taxi igen borsos áron szállított volna el a szállásig, vonatoznom, buszoznom és metróznom kellett volna, de szerencsére a barátnőm kijött értem. Akkoriban bébicsőszként dolgozott, valamint uniós okosságokat tanult. Érdekes volt belelátni a család életébe, akinél lakott. Nem az a rohanós, kimerülős, este ágybaesős családi élet volt rájuk jellemző, mint az itthoni emberekre.

Az első esténk bulizással kezdődött, elmentünk egy kellemes pub-ba, ahol szép számban megfordultak ott élő magyarok. Volt ott minden: zene, tánc, s mosoly. Természetesen hazánk lelkes fiai is nagy sörfogyasztók, így csatlakoztunk hozzájuk. Rengeteg gyakornok, tolmács, uniós alkalmazott, s mindenféle idegen országból szakadt fiatal mulatta az estélyét. A szórakozóhelyekre sokszor nincs belépőjegy, ha van, akkor 5-10 eurót kérnek el. Az italok a bárokban az itthoninál drágábbak. Éjszaka veszélyes lehet egyedül hazamenni, érdemesebb a drága ám biztonságos taxival utazni. A sörökről el kell mondanom, hogy Belgiumban kb. 400 féle sört tartanak nyílván, 117 aktív sörfőzdéjük van, és több mint 25 000 söröző. Hmmm.. szép teljesítmény egy ilyen apró országtól!

Másnap kicsit kótyagosan ébredtünk, s elkezdtük bejárni Brüsszel nevezetességeit. Szerintem Brüsszel nem egy unalmas kisváros, pezsgő élete izgalmasan sokszínű. A város is ugyanilyen sokarcú, a város közepén ódon, középkori házak terülnek el, míg az uniós negyed modern és rideg. A város szívében látható a Grand Place, Európa egyik legszebb tere. Az impozáns tér a középkor óta az Alsóváros kereskedelmi központja. Az épületek gyönyörűek, rend és tisztaság jellemzi ezt a területet. Jó néhány hangulatos, teraszos étterem található rajta, az egyikbe be is ültünk egy kis pihenőre. Ugyanezen a téren található a Városháza.

Az épületében számos szebbnél szebb terem látogatható. A céhes házak közül szerencsére többet újjáépítettek. Az épületek keskeny homlokzatán a túláradó faragások, szobrok, domborművek igazán emlékezetes látványt nyújtanak, érdemes elidőzni előttük egy kicsit. A közelben található a híres Pisilő Fiú (Manneken Pis) szobra. Én azt gondoltam naivan, hogy sokkal nagyobb ez a szobrocska. Időnként fel szokták öltöztetni, amikor ott voltam, meztelen valóságában álldogált ott árván, csak turisták hada zavarta meg az apró, „kisdolgát” végző fiúcskát. Mindenki boldogan pózolt előtte egy fotó erejéig velem egyetemben. A szobor Brüsszel egyik jelképe, és sokak szerint nagyszerűen fejezi ki a város fesztelen szellemiségét.

A városban könnyű boldogulni, szinte mindenki beszél angolul. Érdemes betérni néhány csoki üzletbe. Édességeik közül a praliné a legismertebb, de mindenféle földi jóval elkápráztatnak ezek a boltocskák. Láthatunk még csipkeboltokat is hiszen ez is belga nevezetesség. Viszont ami miatt csalódott voltam, az az volt, hogy a város többi része elég koszos, s kaotikus, valamint az időjárás sem mondható túl barátinak. A város alatt kiterjedt földalatti villamos rendszer húzódik, valamint a vonat is föld alá érkezik. Nehéz volt eldönteni a reggeli órákban, hogyan is öltözzön az ember, szandit vegyen fel a nyár közepén, vagy zártabb cipőt, mert bármikor a nyakunkba szakadhat az égi áldás eső formájában. Az emberek az időjárás változatosságát természetükkel nem követik, nevezhetőek birkatürelműeknek. Ez a pörgős magyar ember számára egy kicsit fura, de mit szólnának ehhez, például az olaszok? Egyébként Brüsszelben mindenféle nemzetiség él, köszönhetően egyrészt az Európai Unió intézményeinek, másrészt, pedig az Európán kívülről bevándorlóknak. A metróra várakozva midenféle embert megfigyelhettem, bőrre, nemre, korra való tekintet nélkül. A közlekedés egyébként nem túl jó, ott sincsenek összhangban a járatok egymással, mint ahogy itthon sem. Az Európai Unió épülete egy szimpla modern épület. Egész közel lehet menni hozzá, nem őrzik olyan szigorúan, mint az itthoni Parlament épületét. A Magyar zászló alatt bárki vígan pózolhat egy fotográfia erejéig. Az Európa Parlament könyvtára egy kellemes kis parkban, kis tavacskával helyezkedik el az Unió épülete mellett. Egy kis zöld a betondzsungel közepén, elég kellemes látványt nyújt.

További barangolásunk során megtekinthettük még a Szent Mihály és Gudula katedrálist, melynek belseje magával ragadó. Néhány éve újították fel a kicsit a párizsi Notre-Damera hasonlító székesegyházat, ahova ingyen be is tudtunk menni. Egy hatalmas orgona kápráztat el minket a főhajóba lépve. A kápolnában több király és császár portréja látható, akik a gazdagon díszített festett üvegablakokat adományozták a székesegyház építésekor. Ami fura látványt nyújt, hogy a katedrálist nem fejezték be, tornyai laposak.

A Parc du Cinquantenaire - A belga függetlenség 50. évfordulójára emelt 45 méter magas diadalív nem messze feküdt a szállástól, így szinte minden nap megcsodálhattuk. Amikor ott jártam, éppen tehenek hada sorakozott fel a hozzá tartozó parkban egy kiállítás keretében. Az Atomium emlékmű a brüsszeli Heysel parkban található. A kilenc gömbből álló építmény acélból készült.

Amikor ott jártam az Atomium teljeskörű rekonstrukciója volt folyamatban, így belülről nem láthattam, de mindenképpen saját szememmel szerettem volna látni egy hatalmas művet. (Bővebben lejjebb, mert a következő látogatásom alkalmával már betekintést nyerhettem.) Laeken városrészben találhatjuk meg a Japán tornyot és a Kínai pavilont. A Távol-kelet hangulatát idéző két különleges épület II. Lipót megrendelésére készült a 20. század legelején. Egy kicsit olyan volt, mintha nem is Belgiumban jártunk volna.

Másnap, a reggeli után vonatra szálltunk és elindultunk Dinant városába. Az utazás kb. másfél-két óra hosszán át tartott. A vonat szinte végig a folyó partján szeli át Belgiumot, kisvárosokon és falvakon halad keresztül, változatos tájak tárultak szemünk elé. A folyó partján gyakran lehetett kempingezőket, horgászokat látni. Igazi nyugalmat árasztó, vidéki látkép tárul elénk. A gyönyörű környékű város a Meuse folyó két oldalán található, s tulajdonképpen egy meglehetősen kanyargós utcából áll. Egy apró híd köti össze a két partot, ami akkoriban a uniós zászlókkal volt feldíszítve. A kisváros viszonylag ismeretlen célpont a külföldiek számára, ezért van valami megfoghatatlan hangulata. Látszik a városon, hogy a helyieket nem nagyon izgatják a világ történései, borzadalmai, mindenütt béke, csend és nyugalom honol. Az apró boltocskákban öreg bácsik ücsörögnek, s árulják portékájukat. Kedvesen mosolyogtak, ahogy néhány francia szó segítségével próbáltam boldogulni a vásárlás közben. A Meuse fölötti dombon citadella látható, amit 1530- ban Marcqu-i Erard liegei püspök építetett. A citadella a mai napig látogatható, a citadellába és a benne működő múzeumba egyébként gyalogosan és egy néhány éve átadott kötélvasúton is fel lehet jutni. Közel két órás túrát lehet tenni benne idegenvezető segítségével. Igaz, hogy nem sokat értettünk abból, amit az idősödő úr mondott a számunkra ismeretlen nyelven, mégis jó hangulatban telt a tárlatvezetés, ugyanis érdekes gesztikulálásával, hanglejtésével igazán emlékezetes volt a kirándulás. Az igazat megvallva több nyelven is ki voltak írva a történetek, amelyek egy-egy helyiséghez tartoztak, így azért nem voltam annyira elveszett. Aki ide készül, rakjon be meleg ruhát, mert a citadella belseje meglehetősen hideg és nyirkos volt. A kis trafikban apró emléktárgyakat lehetett vásárolni. A város leghíresebb szülötte, Adolphe Sax, aki a szaxofon feltalálója. Az egyik téren egy hatalmas bronz szaxafont láthatunk, valamint egy szobrot Saxról, amint egy padon ücsörög. Dinant egy kellemes sétával néhány óra alatt bejárható, és ez idő alatt még sétahajózásra is futja. A település a Párizst Kölnnel összekötő fontos hadi és kereskedelmi úton feküdt. A hajóút során ez alatt a híd alatt haladunk át, amit Charles de Gaulle névre kereszteltek. A folyón kacsák úszkálnak, békés szimbiózisban az emberekkel. Erre a kisvárosra úgy emlékezek vissza, hogy ottjártamkor úgy képzeltem, hogy szívesen leélném ott öreg napjaim, s ez azóta sem változott.

A harmadik nap Atwenperbe utaztunk Mechelenen keresztül. Mechelen jóval modernebb város, mint Dinant volt, kb. 25 km-re fekszik Brüsszel és Antwerpen között. A város központja felé, mint ha egy kis Itália tárult volna elénk, két házsor között apró folyócska (Dijle) terült el. A régi kis házak borzasztó hangulatosak voltak, édesen tükröződtek vissza a tiszta vízben. Mechelen hangulata teljesen vidékies, itt is távol van a nagyvárosi zaj. Az emberek az utcán ülnek, sörözgetnek, beszélgetnek, s nézik az éppen arra tévedőket. Egy kellemes séta után a főtérre lehet érkezni. A neve Grote Markt tér. A téren nagy fennforgás fogadott minket, éppen búcsú volt, színes körhinták hada és árusok kiabálása vette birtokba a piacteret. A téren található a városháza (Schepenhuis a legrégebbi kőből épült városháza Flandriában) és a Szt. Rumbold katedrális épületei. Mintha Belgiumban az természetes lenne, hogy ennek a katedrálisnak sincs befejezve a tornya. A Szt. Anna kápolnában található Anton van Dyck képe, a Krisztus a kereszten, valamint a téren a Szt. Rumbold katedrális épülete, előtérben Ausztriai Margit szobra látható. Még egy kis érdekesség: a híres német zeneszerző Ludwig van Beethoven, illetve családja is Mechelenből származik, valamint Mechelenben található Belgium legrégebbi futballklubjai közül kettő, az 1904-ben alapított K.R.C. Mechelen és K.V. Mechelen. (Ez utóbbit csak a pasik miatt írom megjegyzésképen.)

Következő állomásunk a gyémántkereskedelemből meggazdagodott előkelő Antwerpenbe vezetett. Még szerencse, hogy hosszúak a nappalok, így arra annyira nem kellett figyelnünk, hogy repül az idő. A pályaudvarról útban a belváros felé kávéházakkal és üzletekkel zsúfolt széles belvárosi utcákat találhatunk, ahol csak úgy hömpölyögtek a járókelők, egymást követték a virágos és újságos bódék. Antwerpen ma a divat egyik központja, sorolhatnánk Párizs és Róma mellé is. Hatalmas üzletek kirakatai hirdetik az aktuális divatot. A település legnagyobb szülöttének, Rubens lakóházának megtekintése is fontos volt számomra. Nagyon nagy hatással volt rám. A házban manapság múzeum található. Kívülről nézve nem is gondolná az ember, hogy belülről milyen gazdag emléket állít az épület egykori tulajdonosának. Sajnos odabent nem lehetett fotózni, de a belső kertben már igen. Rubens 32 éves korában tért végleg haza Antwerpenbe, ahol Albert főherceg udvari festőjének nevezte ki. 1610-ben vásárolta az Am Wapper mentén fekvő telket. 1940-ig élt itt, haláláig. A korabeli patricius ház teljes belső berendezésével tökéletes betekintést ad a mester mindennapi életébe. A reneszánsz kert: a mester az épületen kívül a kert kialakításán is rajta hagyta keze nyomát. A mai kert képe a Rubens korabeli állapot rekonstrukciója.
Érdemes innen, a tömeggel sodródva, a hangulatos szűk utcácskákon lesétálni a Steen-erődhöz, amely a Schelde folyó partján található. Az erőd bejáratánál egy hatalmas óriást ábrázoló szobor áll.

A vasútállomás felé vettük az irányt, majd felszálltunk a Leuven felé zakatoló szerelvényre. Leuven csodálatos város, csaknem hatszázéves egyetemi hagyománnyal. Igazi egyetemi város, ugyanis 30 ezer egyetemista tanul itt, melyből háromezer külföldi. A bicikli általános közlekedési eszköz, s a diákok áltan nagyon kedvelt. Az egyetemen az angol a kommunikációs nyelv a különböző országokból érkezett hallgatók között, a városban szinte mindenki tud angolul, még az idős emberek is, bár inkább a fiatalok Kánaánja ez a város. A lakosok egyébként eredetileg Hollandok, s ezen a nyelv az anyanyelvük. Leghíresebb épülete a Leuveni Katolikus Egyetem. A környéken sétálóutca van, dugig fiatalokkal, akik éppen egy sör mellett osztják meg egymással életük egy-egy történését, egy egyetemi nap élményét, valamint a hazájukról zengnek ódákat. Szent Péter templom. A gótikus városháza számomra nagyon különleges, a polgárok gazdagságát kőcsipkéivel és 236 szobrocskájával hirdető épületet 1449-ben fejezték be, s mind a mai napig eredeti pompájában tekinthető meg. Itt szeretném idézni Victor Hugo-t: "A világ legszebb épülete". Ha már Leuvenben járunk, érdemes egy pillantást vetni a Húskereskedők házára is.

Utolsó napomon a tengerhez látogattunk, Oostende városába. A katedrális csodás látványával fogadott bennünket. Sajnos zárva találtuk, bizonyára ugyanilyen impozáns a belseje is, mint a külső homlokzata. A homokos parton a szél ellenére teljes plázshangulat honolt. Az idősebbek ruhában, a gyerekek fürdőruhában voltak, fittyet hányva az időjárás szeszélyének. Pont egy videoklippet forgattak akkor a parton, rengeteg fehér ruhás ember - idősek, fiatalok, gyerekek -, tácoltak és tapsolatak, s közben szólt a zene... Sajnos nem ismertük az előadót, de a helyszín és zene kétségkívül magas színvonalú volt. Picit távolabb az Északi tengeren hatalmas hajók hagyták el a mólót. A móló és a szinte mindent magábanyelő tenger látványa lenyűgöző volt. Hihetetlen fények voltak, ahogy alkonyodott, bár nem esett, de az ég úgy tűnt, minden pillanatban a fejünkre szakadhat. A homokos part tele volt apró kagylókkal, hatalmas gyűjteményem lett belőlük. Mezitláb sétáltunk a homokban, s közben a víz nyaldosta mezítelen talpunkat. Mintha az eddigi utunk összes porát lemosta volna, olyan érzés kerített minket hatalmába. Visszasétáltunk az állomáshoz, utolsó pillantást vetettünk a kikötőre, amely a vasúttal szemben volt látható.

A következő éven újra meglátogattam ezt a barátnőmet, aki akkor már az Európai Parlamentben dolgozott. Neki köszönhetően bejuthattam ebbe az épületbe is. A Parlament hivatalos székhelye Strasbourg, de Brüsszelben is ülésezik. Az Európai Parlament brüsszeli épülete a Léopold negyedben található. Metróval könnyen megközelíthető. Az Európai Parlament üléstermében rendezett plenáris üléseken 732 képviselő foglal helyet, háttérben a tolmácsfülkék láthatók.  A Parlamentet nyílt napokon is fel lehet keresni. Az Európai Parlament csoportos látogatásához nem kell mást tenni, mint az interneten időpontot foglalni, de egyéni látogatásra is lehetőség van. A látogatások ingyenesek, a látogatókkal pedig a Parlament munkatársai ismertetik a legfontosabb tudnivalókat, információkat az EU 23 hivatalos nyelvén. Szóval ha arra jártok, ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget.



Ezen az újabb utazásomon már befejeződött az Atomium rekonstrukciója, így belülről is megtekinthettem. Ez az épület, vagyis a gömbös-rácsos szerkezet magassága 102 méter magas, tömege pedig 2400 tonna, és a Heysel parkban található. Ide is legkönyebben villamossal lehet eljutni. Ez az építmény helybéliek büszkesége, talán jobban dicsőítik, mint a pisilő fiucskájukat. Az Atomium az 1958-as világkiállításra épült, alakja és arányai egy vasatom belső kristályrácsait és szerkezetét mintázzák 165 milliószoros nagyításban. Lift visz a kilencedik, legfelső gömbbe, mintha egy hatalmas csőben utaznál. Amint felértél a panoráma csodálatos. Innen látható Mini Európa, ami egy kicsinyített kontinens, az összes jelentős nevezetességet 1:25 léptékű kicsinyítéssel jeleníti meg. Mintegy 80 város 350 látványossága - az angol Parlament, a párizsi Eiffel torony, a füstölgő Vezúv vagy a budapesti Széchennyi fürdő - között sétálgathat a látogató. Ha kigyönyörködtük magunkat, s ittunk-ettünk valamit, akkor visszafelé a középső gömbig lifttel tehettük meg az irányt, viszont tovább nem visz semmi. Ezen a szinten egy retro kiállítás látható. Innen már csak gyalog mehetsz lefele.

Amit kihagytam, s már nagyon sajnálok, hogy nem próbáltam ki a  Thalys nagy sebességű vonataival való utazást. Ez a vonat 30 perces gyakorisággal, bő egy óra alatt, 300km/h utazósebességgel juttatja el Brüsszelből Párizs központjába az utasokat.