Hohe Wand

Kelttersteigezni (ha egyáltalán létezik ilyen szó) azt hiszem, hogy általában csak jó időben lehet, hiszen ez is egy outdoor tevékenység, a rossz idő nem csak az ember kedvét ronthatja el, hanem akár veszélyt is jelenthet számára. Elmúlt a nyár, talán már a szezonnak is vége lett, mire észbe kapott kis csapatunk. De ez nem számított, ha menni kell, hát nincs mese. Mert attól, hogy itt az ősz, az élet még nem állhat meg. Lehet, hogy a kantárok, a beülők, a sisakok már bekerültek a szekrény mélyére, s felkészültek téli álmukra, de minden íratlan törvényt megszegve kis csapatunk mégis nekivágott az ausztriai Hohe-Wand meghódításának. Egy kedves barátunk, Trosi szervezte a túrát.  Bizonyára azt gondolta, hogy nem jó ez így, nem ülhetünk a fenekünkön siránkozva. Ha mázlink van, mire nekivágunk itt a vénasszonyok nyara, mi baj lehet? Ragyogó napsütésben fogunk mászni, mert ez nekünk jár.

A reggel hűvös, mondhatnám hideg volt. Jó időnek nyoma sem volt, a nap még jóformán fel sem kelt. Egy ilyen reggelen kezdődik kis történetünk.  A találkozó a Kelenföldi pályaudvarnál volt megbeszélve.  Mire összejött a csapat, a nap, mint egy hatalmas arany korong kezdte bevilágítani az eget. Már csak arra volt szükség, hogy végig kísérje utunkat, kitartóan. Felhőnek nyoma sem volt az égen. Amint a kétautónyi ember bemutatkozott egymásnak, útnak indultunk, birtokba vettük az autópályát.  A Hohe-Wand hegytömbjét néhány órás utazást követően értük el. A látvány már messziről lenyűgöző volt. Szeretem a hegyeket…

A Schneeberg közeli Skywalk kilátó már messziről csalogatóan hatott ránk. Mindenki magához vette a felszerelését, lezártuk az autókat, majd egy meredek erdei szerpentinen kapaszkodunk fel a sziklafal lábánál található beszálláshoz. Bemelegítésnek pont elég is volt ennyi felszereléssel elindulni.

Via ferrata, vagy klettersteig. Ennek a két szónak a jelentésével nem igazán voltam tisztában, illetve azt sem tudtam, hogy igazából mire vállalkozom (s ez így volt jól). Eddig nem másztam még biztosítással, csak boulder klubban. A csapatot több tapasztalt via ferrátázó is gazdagította. Visszatérve a via ferrata, vagy klettersteig jelentéséhez: ez a hely egy olyan szakasza a sziklafalnak, amely biztosítási elemekkel és a haladást megkönnyítő eszközökkel van ellátva. A biztosítási elemek általában acélkötelek és láncok. A mi falunk – ha nevezhetem így – a könnyű (A) fokozattól, a nagyon nehéz (D) és extrém nehéz (E ) nagyon meredek, függőleges, helyenként áthajló szakaszokon vezetett.

 Az első akadályokat leküzdve, s a számomra legnehezebb első szakaszt elhagyva néhány órácska alatt feljutottunk a csúcsra. Sajnos nem a teljes csapat érkezett fel ugyanazon az útvonalon, ugyanis az E betűs, erős fizikai és nem utolsó sorban lelki felkészültséget igénylő szakaszon egyik társunk feladta a küzdelmet. Egyszerűen egy rossz mozdulat illetve a figyelmetlensége miatt visszaesett egy „akasztásnyit”, s az ijedtségtől, illetve a kimerültségtől vezérelve inkább visszaereszkedett a többiek segítségével. Vele a kilátónál találkoztunk újra.  Az első kb. 80 méteren alig akadtak tenyérnyi párkányok, így nem igazán tudtunk megpihenni csak úgy, hogy a beülőben elengedtük magunkat. Pihenés közben szinte tátott szájjal néztük a tájat, hallgattuk a szél csendes morajlását, élveztük a ragyogó napsütést. Csapatunk végül végig mászta a Hohe Wand leghosszabb és legnehezebb, főként C és D szakaszokkal tarkított útját.  A szintkülönbség 210 méter, az össz. túra 300 méter volt.

A rutinos mászóknak nem okozott komoly megpróbáltatást a teljesen függőleges falon való mászás, nekem azért így elsőre néhány szakaszt megmászni – ha hinnék a lehetetlenben -, akkor azt mondanám, hogy lehetetlennek tűnt. De szerencsére a mászást segítő eszközök nagy segítségemre voltak, hamar megszoktam a beülőt, a biztosító eszközöket, a karabinert. De azt, hogy az egészet végig tudtam csinálni, s elég erőt tudtam meríteni két embernek köszönhetem igazán, a páromnak: Gábornak és Trosinak. A tükörsima sziklák a rutinos mászóknak is problémát okoznak néha, de hittel, akarattal és erővel bármit meg lehet csinálni. A kesztyű nagy segítség volt, hiszen az acélkötelek hidegek és nem éppen bőrbarátok voltak.

A csúcsra felérve az idő hirtelen zorddá vált, a szél nagy erővel fújt. Felvettük a pulóverünket, kabátunkat, sapkánkat, ettünk egy falatot, ittunk, valamint készítettünk néhány fotót, s indultuk vissza immár a bakancsos túraútvonalon az autókhoz. Kissé fáradtan, de annál jobb érzéssel indultunk haza Budapestre.